Vonat

A Linket Bixi küldte... ajánlom ezt 
hallgatni miközben ezt olvassátok... 
én is miközben írtam ezt hallgattam... 
ennek a novellámnak ilyen a hangulata...

Barátság…
Mily könnyű azt mondani egy rokonléleknek, hogy sosem fognak elválni útjaink… olyan könnyű azt mondani egy nagyon jó barátodnak, hogy mindig együtt leszünk.
Barátság és szerelem… olyan sokat hallani őket együtt… és nem is akármiért! Nincs semmi különbség e között a két fogalom között…
Az igaz szerelem az, ami mindhalálig kitart… jóban rosszban, egészségben betegségben. Az igaz szerelem olyan, mint egy tökéletes vonatsín. Nincsenek elágazások, nincs vége az útnak, csak egy megálló, ahol a célhoz, ahova mindig is el akartatunk érni, végre megérkeztünk. Az a pont, amikor azt a szót kimondtad… mindhalálig. De ezt a szerelmet igazán nehéz megtalálni… sok vonatra fel kell szállni ahhoz, hogy megtaláld azt, amelyiken örökké szól a jegyed… sok csalódáson mész keresztül, míg ezt a célt megtalálod, és nem garantálhatod, hogy túléled ezt a rengeteg utazgatást.
A barátság is hasonló… az igaz barát az, aki mindig melletted van… akinek a vállán kisírhatod a szemed, a sok utazgatás után… a rengeteg megpróbáltatás miatt, amit az élet eléd vág. Az igaz barát az, aki nemcsak meghallgat, hanem próbál fel is dobni, vagy veled együtt sír sorsodon… aki eggyé válik veled, akármi is történik. Ha meghalt valaki, veled együtt gyászol, és ha nem is ismerte azt, akiért oly szomorú vagy, sír ugyan úgy, mintha neki is fontos személy lett volna. Az igaz barát veled keresi a tűt a szénakazalban, még ha nincs is rá ideje. Ő egy bezárt láda, kinek a kódját csak te tudod… ő az a ládikó, amibe elrejthetsz mindent a világ elől. Minden titkot, akármi is legyen az. Ha valami bűnt tettél, neki elmondhatod, mert nem adja tovább senkinek. Ő az a sín, aki ha egy szakadék felé is visz… tudja, hogy egy híd vár rá, mi biztonságot biztosít.
Viszont mi van… ha az a szakadék szélén már nincs több út. Nincs más csak a zuhanás. Az után már csak egy pár „Talán” található. „Talán látom még valaha?” „Talán leszünk még valaha barátok?”
Oly érdekes, hogy ezek a talán-ok, csak egy személyben villannak fel. Ugyanis ha mindketten erősen tartottátok volna egymás kezét, talán a szakadék szélén, megmenthetitek a másikat. Felhúzhatod őt, kinek egyszer azt mondtad „Öri bari”.
Megmentheted a barátságot, ha mindketten akarjátok… ha a barátod is úgy akarja… ha még kapaszkodik beléd, és nem adja fel a küzdelmet. Megmentheted, és építheted tovább az utat… azt a döcögős, itt ott kopott, kissé szabálytalan sínt, min eddig haladtatok.
De abból a jó barátságból, ha egyszer már küzdeni kellett nem lehet az a rokonlélek, mi egykor volt. Már nem más a másiknak a barátja, csak „egy” a sokból. Csak egy jó barát, kit az emlékek fűznek össze, és az, hogy kitartott melletted. Már nem más a szemedben az a személy, csak egy emlék.
Viszont az az egykori kitartás, csak egy kis időt nyert.
Lassan elválnak úgyis útjaitok. Találtok más, jobb barátokat, kik talán ha jobbak is, nem olyanok mint ti egykor voltatok. Az az érzés már nem lesz más, mint tanulság a jövőre nézve.
És akkor térjünk csak vissza arra a bizonyos valódi témára… a szerelem valóban másabb, mint a barátság? Valóban van valami jobb a barátságban? És ha igen, mi? Könnyebb elengedni a másikat?
Hát nem… nem hiszem, hogyha valaki igazán szerelmes volt, boldogan néz vissza arra az időre, amit a régi szerelmével töltött, kivel vége lett mindennek…
Nem hiszem, hogy egy nagy kalandra teljes boldogsággal tekintesz vissza, amit egy elvesztett baráttal töltöttél el…
Van valami szomorú benne nem? Valami olyan érzés, hogy vágysz arra az emlékre… talán elmosolyodsz rajta, de a szemed, és a szíved elárulja, hogy sajnálod, hogy nem lehet még egy olyan szuper élmény „vele”. Nem csókolhatod… nem ölelheted meg többet úgy, mint egykor tetted… azzal a hatalmas örömmel… mit azon a bizonyos vonaton töltöttetek el.