Bannerem

2011. július 11., hétfő

NANA

A - szerintem - híres sorozatot nekem már harmadjára sikerült megnéznem az elmúlt időben, majd keresések árán megtaláltam a Filmet is, és azt is felfaltam úgy ahogy volt... bár a második részét sehol sem találtam feliratosan T_T
Mindegy... de most egy jó kis ajánló...
"Amikor 16 éves vagy, mindenkibe beleszeretsz. 17 évesen megismersz valakit, akit különlegesnek hiszel, de hamar 18 leszel, és már túl is vagy az első csalódáson. Mire betöltöd a 19-et, megtalálod azt, akit mindig is kerestél, de az érzések gyorsan változnak, és 20 évesen újra kezdenél mindent. De legbelül tudod, hogy valaki csak rád vár."
Ez az anime ajánlója ^^ Én ebbe az idézetbe szerettem bele és azóta is imádom... sőt! Annyira hogy képes voltam egy blogot is készíteni neki, és szépen lassan leírom az egész történetet!!
És íme az én ajánlásom ^^"
"Két egyidős lány... egy napon, egy vonattal Tokyóba utazik... ilyen a világon nincs... főleg hogy mind a kettőjüket Nanának hívják.
Mind a ketten hatalmas álmokkal és célokkal utaznak Tokyóba, hogy elkezdjék élni az életüket... Azt az életet, amit oly nehéz is elkezdeni, ha nincs melletted egy társ.
Erről a kezdetről szól ez a kis történet. Erről a két lányról írom most ezeket a sorokat, hiszen ők ketten annyi mindenen fognak túlesni mindössze fél év alatt.
Szerelem, csalódás, barátok, tragédiák... de ők mindig is kitartanak egymás mellett... hacsaknem fontosabb nekik a büszkeségük."
Mindezt megtalálod itt:

Soul Eater - Lélekfalók

Immáron megint felültötte a fejem a sorozatmánia... és nem is akármilyen sorozat.
Újjonnan megint animéket kezdtem hajkurászni... DE MIÉRT PONT ÉN AMIKOR ÉPPEN KOMOLYODÓ IDŐSZAKBAN VAGYOK?!
Mindegy... akkor egy gyors futamot itt levezetek hogy mi is ez a rendkívül imádott kedvenc sorozatom!
Múlthéten néztem végig először, pedig már régóta belekezdtem az animax tv csatornán.
Egyszerűen eddig semmi nem késztetett rá, hogy belekezdjek, ámde a sors úgy hozta, hogy valahogy belebotlottam újból.
Hogy miről is szól? Hát erősen kétlem hogy meg tudnám fogalmazni, de annyit mondhatok róla, hogy elég egy idióta mese, mégis komoly...
A lényeget tényleg nem tudom elmesélni, mert akkor itt regéket írnék, és lelőném a poénokat én meg azt nem szeretném, így csak ennyit mondok:
"Az egészséges lélek, az egészséges testben és elmében lakozik"
Elég érdekes sorozat, de én imádom :))

2011. július 6., szerda

The Grenma Fanfiction :D

„Az a kék szempár. Hát itt találkozunk újra?”

- Hé Csongi! – kiáltott utánam Laura.
Hosszú, göndör loboncos haja vizesen lobogott a szélben, s olykor-olykor egy-egy tincs arcába vágott. Nagy kék szemeit bezárta, mikor végre mellém ért, és összerogyva lihegett a porban.
Rövidke ujjai közé idegesen szorította egyről a kettőre a homokot, majd sértődött, könnyes szemekkel felnézett rám.
- Miért nem vártál meg? – kérdezte kétségbeesetten, majd elkezdett pityeregni.
Újból lehajtotta a fejét, s haja eltakarta piros, szeplős orcáját. Elkezdett rázkódni, majd felemelte az arcához két kezecskéjét, s már tisztán hallható volt az, hogy sír.
Leguggoltam hozzá, s vigasztalás képen simogatni kezdtem a hátát.
- Laura! – szólítgattam – Laura hé!! Nyugodj meg! Kérlek ne sírj!
- Miért hagy…hagy…tál ott? – hüppögött.
Nem tudtam hirtelen mit mondani. Valójában semmi okom nem volt otthagyni egyedül a Balaton vizében. Csak kikapcsolódni akartam egy kicsit egyedül. Nem akartam senkit magam mellett egy pár percre, de csupán csak egy fél órácskára. Egyedül akartam bolyongani a Balaton partján, majd vissza is mentem volna érte. Nem gondoltam volna, hogy észreveszi, hogy nem vagyok mellette.
S most már meg is bántam hogy otthagytam egyedül. Ezek az aprócska rángatózások szörnyűek voltak. Nem akartam sírni látni. Nem akartam hogy szomorú legyen miattam.
- Sajnálom! Bocsáss meg kérlek! – lógattam az orrom, de nem tudtam mást mondani.
Miután kipityeregte magát újból felemelte rám kék szemeit, s piszkos pofiján elmosolyodtam.
Arcához emeltem kezem, hogy letöröljem a kezéről ráragadt homokot róla, de sehogy sem akart tiszta lenni. Nagyot sóhajtottam.
- Nem megyünk még be utoljára a vízbe? – kérdeztem, mikor már végleg feladtam.
- Rendben! – mosolyodott el.
Felálltam, s segítséget nyújtottam neki. Ő nagy mosollyal elfogadta, s ő húzott be a sima, már-már narancssárgára, lilára festett vízbe.
Játszottunk még egy utolsót a mai napon. Pocsoltuk egymást, fogócskáztunk, dobáltuk egymást, de mi mást csinálhattunk volna gyerek létünkre? Kis sírós kölykök voltunk még, kiknek csak a játék számít.
A naplementében, kézen fogva kísértem haza őt. Szinte olyan volt nekem, mint a kishúgom, pedig csak a család egyik ősrégi barátjának a legfiatalabb tagja volt. Minden napot együtt töltöttünk, és énekelgettünk. Eljátszottunk minden épp aktuális mesét, és rengeteget nevettünk is közte. Ugyanaz volt a kedvenc ételünk, és a kedvenc játékunk is. olyanok voltunk mint két tojás összenőve.
Mikor ház elé értünk anyáék arcáról nem az a hatalmas szokásos jókedv tükröződött, viszont amint észrevettek rögtön felkapták a fejüket. Mosolyogtak, de tudtam hogy baj van. Tudtam hogy valami történt.
Legutóbb, mikor nem volt 1000vattos mosoly az arcukon Szalay nagybácsi halt meg, viszont most mindenkit kint láttam a kertben. Vajon mi történt?
Kinyitottam a kaput, s a kis Laura mint mindig nagy örömmel futott rövid lábacskáján szülei karjaiba, s elkezdett mesélni.
- Képzeljétek! – kiáltott fel – Láttunk egy ekkora nagy hajót! – ecsetelte, s közben karjait kinyújtotta amennyire csak tudta – aztán pedig megépítettük az óriás várát! Vagyis… a végét azt én csináltam meg mert Csongi elment! – nézett rám sértődötten, s kinyújtotta rám nyelvét, majd viszonoztam „jutalmam”
Nem szidtak le. Csak nevettek Laurán mint minden alkalommal. Sosem kaptam semmiért, de nem is igazán voltam rossz gyerek. Ha valami rosszat tettem, azt általában kis barátnőmmel csináltam, így vagy együtt voltunk megvonva valamitől, vagy sehogy.
Nagy kék szemeit újból rám emelte mosolyogva, s felém nyúlt kezeivel. Az apja letette lányát, s Laura felém kezdett futni, majd megölelt, és egy puszit nyomott az arcomra.
- De aztán megtaláltam és fürödtünk még egyet! – ölelt át, amit én is viszonoztam, s úgy szorongattuk egymást, mintha épp aludni kéne mennünk nemsokára.
A szüleink mosolyában, és nevetésében bujkált valami, és ezt nem csak én vettem észre.
- Mi a baj? – kérdezte Laura felnézve rám szomorúan.
- Nem tudom. – válaszoltam bánatosan.

13 évvel később.

Egy újabb koncert Nyíregyházán.
- Csongi elmehetek veled venni alsógatyát? – ugratott Matyi, mikor beértünk a városba.
Kivételesen Dóri vezetett. Nem tudtuk egyikőnk sem, miért ragaszkodott annyira hozzá, hogy ő vezessen… de hát nő… hogy érthetnénk mi a női agy szüleményeit? Bonyolultabbak még a mateknál is.
Inkább nem válaszoltam semmit, csak nevettem rajta.
Már bőven este volt, mire beértünk… hogy lett volna idő most egy boltba is bemenni? Vagy melyik boltba mentünk volna be?
Már rendesen tömeg volt a kapunyitás előtt is.
Mikor beléptünk sokan voltak, akik azt sem tudták kik vagyunk, viszont páran lesve ránk, pillantottak, de volt, aki nem bírta rólunk levenni a szemét…
Óriási élmény ezeket átélni. Azt sem tudjuk hova nézzünk, de mihamarabb próbálunk hamar berendezni színpadot.

Egy óra múlva

Már csak egy szám maradt. A közönség tombolt és ordította velünk a szöveget. Mi mást csinálhatnánk, mintsem vigyorognánk ezen? Nagyon jól esik ez az elismerés, amit tőlük kapunk. Csodálatos ez az érzés, hogy szeretnek.
A Pont így szám maradt már csak… és amikor az egyik legszebb sorhoz értünk, megláttam egy gyönyörűen világító égszínkék szempárt… olyan ismerősnek tűnt…
„… Mikor… megszűnik minden.” – Énekeltem , és végül már csak az autogramosztás, és a képkészítés maradt… viszont azt a lányt nem láttam már többé.

3 hét múlva…

- Csongi! Gyerünk! Megyünk a Balatonra! – kiáltotta anya, én pedig szinte csak vonszoltam magam. Tegnap adtuk le a tavaszi turnénk utolsó koncertjét, és pihenni szerettem volna.
- Gyerünk már! Szedd a lábad! Várnak minket! – nógatott apa is.
- De mégis ki a franc várna minket?
- Nem emlékszel Lilire? – kérdezte hót sápadtan anyám, én pedig valahol keresgéltem egy eltűnt foltot a múltba.

Amint megérkeztünk…

… most először sok év elteltével nem koncertet jöttünk adni ide.
- És miért is jövünk ide?! – kérdeztem.
- Mert meghívott minket az a régi család. Nem tudom emlékszel e még, hogy milyen jó haverok voltunk Tóth Tomiékkal. – válaszolta apa a volán mögül, majd leparkolt egy ismerős ház előtt.
- Persze hogy emlékszem rá. Minden este közös partizás volt. Huh de hiányzik az az idő. – szálltam ki a kocsiból.
- Na akkor most kisfiam megteheted 1 hétig, hogy újból élvezd azt az időt. – jött mellém, és egy puszit nyomott a fejemre.
Amint megláttak minket a teraszon, a vendéglátóink rögtön szaladtak elénk kinyitni a kapukat, és üdvözölni.
Mindenki ugyan olyan volt mint régen... na oké teljesen megváltoztak, még a felnőttek is. Lili anyukájának, Esztinek rövid haja lett. Fel sem ismertem volna, ha nem veszi le a napszemcsijét és meg nem látom azt a szép kék szemeit, amit Lili tuti hogy örökölt.

Már a nap teljesen eltűnt, és csak a hold világította be az eget. Lili még mindig nem jött haza, pedig a szülei azt mondták, hogy „mindjárt hazaér” olyan délután fél kettő fele.
Kíváncsi voltam milyen is most, és hogy vajon még mindig olyan kis felszabadult egyed mint akkoriban.
Olyan fél tíz fele nyílt az ajtó. Mind elhallgattunk, és az előszoba felé tekintettünk.
- Bocsi csak ma dupláztam! – kiabálta, miközben hallatszódott a Grenma a fülhallgatóból, és a cipődobálás.
A lány bekocogott a nappaliba, és szaladt volna fel a lépcsőn a szobájába, amikor a szeme sarkából meglátta, hogy azért mégiscsak túl sokan vagyunk.
Hátranézett, kihúzta a füléből a fülhallgatót, és szemügyre vett mindenkit.
- Hello – szólalt meg vékony hangon, majd meglátott engem.
A szeme kikerekedett, és látszott rajta, hogy levegőt sem nagyon vesz. Nyelt egyet, felmutatta a mutató ujját időt kérve, és felrohant az emeletre.
- Bizonyára „szalonképessé” teszi magát – szólalt meg Tomi a szalonképes szót kiemelve – Azért mégis csak a The Grenma énekese ül a lakása nappalijának a közepén, ő pedig teljesen leizzadva fut be koszosan, szalonképtelenül a házba… még ilyet… - mondta viccesen, és jót nevettünk amikor Lili leszólt.
- Jól van apa, a cipőm áráról lemondhatsz! – hallatszódott felőlünk, mire rögtön Lili lett a téma, hogy milyen lett… legalább végre megtudok róla valamit, ha eddig nem is.
Már egy fél óra is eltelt, mióta felszaladt, és már nagyon kíváncsivá tett, hogy vajon mit is csinálhat. Folyton felfelé néztem, és egy új dalszöveg járt az eszembe.
- Menj fel nyugodtan! Zargasd meg kicsit!
- Ja… ilyenkor ezt kell. Ha nem mennénk fel nap mint nap tuti, hogy elkésne a suliból.
Elmosolyodtam, és rögtön fel is pattantam. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, hogy hamarabb felérjek, és kíváncsian néztem végig a viszonylag hosszú folyosón. Fülelve mentem végig a szőnyegen, hogy melyikben hallok motoszkálást, de nem kellett sokáig keresgélnem, hisz szerintem a szüleinek nem igazán lett volna kiírva semmi az ajtóra. Főleg nem olyan, hogy „Belépés csak a Grenma szülötteinek” meg 3 aranyos kis emberke a The Grenma Felirat alatt, ami igazán aranyosan ábrázolta a zenekaromat.
Óvatosan bekopogtam, félve nehogy az legyen, hogy zavarok vagy hasonló kínos eset.
- Bújj be! – kiabált, és amint benyitottam a lélegzetem is elállt.
A falra volt festve az önarcképünk, és a The Grenma felirat mint véres folt úgy „folyt” le a citromsárga falról.
Az egyik sarokban egy Dan Armstrong plexiglass nyújtózkodott valami kosszal a felületén, majd mellette megláttam Lilit, aki fel sem figyelve fogta fel a haját. Szájában fésű tündökölt, az immáron fekete szeme, pedig rá volt ragadva a tükörre.
Amint sikeresen nem lógott ki egy tincs sem a gumi alól oldalra pillantott, és a fésűt rögtön el is tüntette.
- Öhm… szia! – köszönt, majd próbált úgy tenni, mintha valamelyik barátnője állt volna az ajtóban, pedig a tartásából messziről kiszúrható volt, hogy megfeszült, és a szeme is ide oda kalandozik az összeszorított álkapcsáról már nem is beszélve.
- Szia – köszöntem vissza – tetszik a szobád – jelenttetem ki, és egy kis vörös pír megjelent az arcán.
- Művészetis létemre ez semmiség. Anyáék nem engedték, hogy rózsaszirmokkal csináljam meg. Azt mondták hülyeség, és hogy hetente cserélgethetném. – sóhajtott – Apával fogadtunk is, hogy meg fogom unni pár hónap alatt a Grenmát. Hát én nyertem, így minden belépőmet és útiköltségemet ő fizeti, a kis csapatomról nem is beszélve. – mondta, és elmosolyodtam.
- Mikor beszéltünk rólatok a kocsiban nem gondoltam volna, hogy Grenma rajongó vagy – mondtam, és ő csak mosolygott – olyan kis szende voltál legutóbb.
- Nos… hát… izéé… igen. – nyögdécselt, majd újból rám nézett – Nyugodtan gyere beljebb!! Ne állj ott a küszöbön! Nem vagy vámpír tudtommal… ülj csak le! Érezd otthon magad! Kapard le a falat! Ami csak tetszik! – vigyorgott, és úgy éreztem, hogy a feszültség kezd oldódni, így hát tettem amit mondott az idétlenséget kivéve, bezártam az ajtót, és leültem a jó puha ágyára – Egy perc és kész vagyok! Már csak… - nem fejezte be. Lecsavarta a szájfénye kupakját, és az ajkát díszítette.
Olya érdekes volt most újból látni. A szép hosszú haja most még hosszabb volt, így felfogva is a derekáig ért. Az arca már nem volt olyan kerek, mint amikor legutóbb találkoztunk, de a hangja…
Semmit nem változott. Az a vékony kis vinnyogós hang zeneként érintette a fülemet. Hát… mondanom sem kell, hogy ebben az egyben egyikőnk sem változott. És úgy látom most kicsit nyíltabb is lett.
- És… - törtem meg a csendet, de a hangom megállt.
Nem tudtam miről kérdezzem, hisz a zenekaros dolgokról nem szívesen beszéltem volna így rögtön… viszont mi más témánk lett volna… a szobája tele volt könyvekkel, meg CD-kkel a posztereket és a temérdeknyi rajzot pedig már felesleges is lenne említeni, hisz mondta, hogy Művészetis… viszont a suliról sem szívesen kérdezem, hisz biztosan így is elege van belőle, és örül, hogy megszabadult tőle… a bizonyítványból, és a kitűzőből az asztalon úgy sejtem, hogy vagy múltévben, vagy két éve végezhetett.
Két év van köztünk csak, és én 4 éve végeztem. Nem volt semmi továbbképzés vagy hasonló, hisz így is törődnöm kellett a zenekarommal.
- És… ? – kérdezte, most már teljesen rám figyelve.
- Öhm… - gondolkodtam gyorsan mit kérdezzek, majd szemem sarkából megláttam a gitárt – Tudsz játszani? – kérdeztem feltűnően a hangszerre nézve.
- Igen. – válaszolta – 2 évet jártam zenesuliba, ilyen minden naposba, szóval a vasárnapjaimat is lelőtte. Nem azt mondom, hogy bántam! Mert nem! Nagyon jó volt, és nem csak ezen tudok játszani. Csak annyi szabadidőmet elrontottam, és ha koncertekre mentem pénteken, akkor azt úgy játszottuk, hogy futottunk a barátnőimmel az utolsó vonathoz haza. – kuncogta el magát, és én sem nagyon tudtam magamban tartani.
- Akkor gondolom nem csak erre jársz koncertekre.
- Nem. Nyíregyen is voltunk sokszor. Nagyon jó hely. Ott a legfinomabb a croason.
- Hát.. ha te mondod legközelebb veszek.
- Majd meghívlak egyre – kacsintott, és nevetésben törtünk ki.


Másnap reggel 10 óra

Valami zajra ébredtem.
A zene a szobám alatt szólt. El-el kaptam egy két dallamot, és már tudtam hogy mi hallatszik ennyire fel. A „2” zeneszám hangosan bömbölt, és már így se úgyse tudtam volna visszaaludni.
Álmosan az órára néztem, és még rendesen hátrahőköltem az időt meglátva.
Annyira érdekes volt itt felkelni. Lilivel még egy tejes órát töltöttünk fent a szobájába, ami közvetlenül mellettem volt, és csak negyed 12kor jutott eszünkbe lemenni köszönteni a többieket is.
Rengeteget beszélgettünk még. Sok minden újat megtudtam, és teljesen kinyílt nekem. Egyáltalán nem úgy viselkedett mint egy magyar őrült rajongó. Nem tudom mennyire játszott közre az, hogy már régen is ismertük egymást, de nagyon jól esett egy kicsit kiszabadulni a zenekar világából, és visszatérni ide, normális emberként. Láttam a szemén,hogy nem úgy néz rám, mint egy sztárra, hanem úgy, mintha minden héten találkoztunk volna és marhultunk volna egy jót mint tegnap. Teljesen feloldódtam már, pedig teljesen paráztam, hogy mit fognak hozzám szólni.
A régi barátok mind nagyon büszkék rám és ez irtó jól esik, hogy ilyet hallok.
Még olyat is hallottam, hogy először az apjának esett le, hogy „Jéé! Én éneklek abban a számban” természetesen Lili honnan tudta volna… akkor amikor megalapultunk már jó hogy nem emlékezett rám már rég. Azért 13 év mégsem kevés idő.
Azok az utolsó napok jártak az eszembe, amire még emlékszem. Emlékszem Lili mennyire sírt, és én is sírtam. Nem akartam elmenni, de nem tehettünk mást. A szüleim máshol találtak munkát, és ez mindannyinknak nagyon fájt. Emlékszem akkor megfogadtam, hogy egyszer híres leszek és sok pénzem lesz, és megveszem megint azt a kis nyaralót, hogy újból sétálhassunk kézen fogva Lilivel a tóparton.
Nos… most nem tudom mit szólna ahhoz, hogyha azzal állnék elő, hogy „Menjünk megint le a partra?”
Ki tudja… talán örömmel beleegyezne… legalábbis amit tegnap levettem róla, hogy ő igazi „Élvezem az életet, és mindent megteszek amit megtehetek” típus. Szóval életrevaló, és nem hagy ki semmit addig amíg van esélye.
Körülnéztem a szobába és hatalmasat szívtam az új levegőből. Most nem olyan volt mint amikor koncertezni jövünk ide. Teljesen másak voltak az illatok, és a közérzetem is. Nyugodt voltam… otthon éreztem magam.
Felálltam egy szál alsógatyában a jó puha ágyról, előkapartam valami normális ruhát a bőrömből és felöltöztem.
Amint kilétem az ajtón rögtön a mosdót vettem célba, rendbe raktam a fejem, és leszaladtam a garázsba, hisz tudtam jól, hogy honnan jön a zene.
A garázs nyitva volt amikor leértem, de ott nem volt senki… vagyis csak nem vettem észre.
Egy kicsit beljebb léptem, és akkor megláttam. A régi szerszámos szoba fala le volt bontva, és egy beltéri színpad állt a helyén.
Lili és két barátnője nagyba nyomták az élőzenét, de olyan profin, hogy még nekem is leesett az állam. Éppen egy szép kis gitárszóló ment az Enyém az utolsó szó számunk koppintásában, majd Lili a mikrofonhoz emelte újból a száját, és ordítani kezdett úgy, mint ahogy a másik három barátnője is.
Na koppintást már hallottam youtubról, de ez, hogy élőzenében hallgassam… már alapból úgy ütött mint 3 feles, nemhogy még az, hogy Egy LÁNY énekelte az ÉN szövegemet. A hanghatás tökéletes volt, és teljesen begyakorolt. Látszott, hogy már századszorra játszották le ezt a számot. Lili hangja teljesen átjárta a testemet és beleremegtem. Nem ám csak kis kezdőként játszottak… csak úgy hülyeségből. Nem! Mintha csak beugrottak volna helyettünk egy koncertre, pedig még közönség sem volt.
Hát… ha mi nem lennénk, akkor biztos, hogy ők tutibefutók lennének. Lilinél ugyanúgy az a gyerek hang… és mind a hármuknál az a hibátlan odaadás a zenéért. Tökéletes volt az egész, mintha csak mi játszottuk volna.
Jókat mosolyogtam amikor Lili mindent megcsinált, ami a klipben látható mutatványok voltak, és ők is élvezték.
Mikor véget ért a számnak a barna hosszú hajú lány és Lili is a víz után kaptak, és le is húzták amit még találtak a flakon alján.
- Fuhh… - sóhajtottak nagyot együtt, majd Lili folytatta a mondókáját – Hát nem lennék Csongi helyében az biztos! – fújta ki, és nem bírtam megállni, hogy ne kuncogjam magam.
- Ez még halk is volt! Matyi tuti, hogy jó erőből üti ezt a herkentyűt… na 10 perc szünet legalább, amíg újra tudom mozgatni a kezem!
- Azt Adom! – mondta egyszerre a két gitáros leányzó a dob mögött ülő lánynak.
Kocsi zaját hallottam mögülem, és hátrébb is léptem, hogy be tudjon menni a garázsba.
Tomi mosolyogva intett, amíg óvatosan beállt, majd leállt a motor, és kiszállt a kocsiból.
- Mióta zajongtok? – kérdezte rögtön.
- Olyan 9től ZENÉLÜNK – hangsújozta ki végét Lili.
- Azért igazán hagyhattad volna aludni a vendégünket.
- Milyen vendégünket?! – kérdezte Lili meglepődve, majd jobbnak láttam, ha végre normálisan kiállok eléjük.
Nagyot nyeltem, és amint kiléptem Lili úgy meghőkölt, hogy hátraesett egy kábelben neki a dobfelszerelésnek, én pedig rögtön futottam neki segíteni, ugyanis úgy láttam a másik két lány teljesen lefagyott.
- Jól vagy? – segítettem fel, és a fejét fogva grimaszt vágott.
- Én meg azt hittem csak álmodtam. – nyöszörögte fájdalmasan, majd felsegítettem.
- Hajaj… na én megyek inkább… - szólalt meg Tomi – A család többi része majd később jön. Csak már nem akartunk felkelteni olyan mélyen aludtál. Gondoltuk pihend ki magad… - mondta, majd még megvárta amíg reagálok egy bólintással legalább, és elment.
Szegény Lilit úgy ahogy rendbe szedtem, megtudakoltam, hogy jól van e, majd elkezdődhetett a beszélgetés.
- Szalay Csongor hallotta ahogy… ahogy… - szólalt meg egy rövid hajú csaj, aki nemrég még a dob mögött volt… még szerencse hogy elhagyta a helyét, mielőtt meglátott Lili...
- Nagyon profik voltatok! – mondtam rögtön, hisz nem tudtam magamba tartani – Az ahogy játszottatok… már hallottam pár feldolgozást de ez… - nem tudtam már mit mondani, hisz szavakban ezt nem lehetett leírni amit akkor éreztem.
- Köszönjük – hálálkodtak.

Lili szemszöge

Ugrottam egyet amíg egy kicsit szünetelt az én kis gitárom hangja, és már úgy ordítottam, mint egy fába szorult féreg. A torkom már kapart, és minden bajom volt, de egy élvezet volt énekelni.
Az utolsó hangot lepegettem, és rögtön kaptam is egy kis víz után, hogy enyhítsem a fájdalmamat Fannival együtt. Nem értem Niki hogy a fenébe bírja víz nélkül, és akárhányszor is kérdeztem már akkor sem tudta még ő sem a választ rá… egyszerűen csak ilyen. Viszont az is jó kérdés, hogy Fanni hogy bírja egy teljes számig víz nélkül, hisz ő az a fajta aki minden nap legalább megiszik 4 liter vizet…
Trermészetesen most is lehúzta teljesen az aljáig, majd nagy mosollyal emelte el a szájától az ásványvizes flakont jelezve, hogy most már nem szomjas.
Régebben ezen a mosolyon mindig szélese húztam a szám szélét, hisz annyira muris volt, ámde mostanában már megszoktam teljesen… végül is általános óta ismerjük egymást, és már azóta mindig ezt műveli.
Igen bizony… mi ketten már 7 évesen ismertük egymást, azaz már lassan 13 éve legjobb barátnők vagyunk, még ha más suliba is jártunk miután végeztünk az általánossal.
Minden pénteken összefutottunk már akkor is, ha már minden nap nem lehet, és bár szörnyű volt, hogy egy teljes hétig nem látjuk egymást, mégis megbecsültük ezt a szálat köztünk. A nyári szüneteket együtt töltöttük mindig, és mondanom sem kell, hogy ő váltotta le őt.
Fanni volt az, aki elfeledtette velem Csongit egészen addig a napig, amíg meg nem hallottuk a hangját a rádióban.
Kocsi zajára figyeltünk fel, és apa nagy nehezen be is fészkelődött vele a garázsba.
- Mióta zajongtok? – kérdezte kidugva a fejét amire persze rögtön elöntött az epe… még hogy zajongani… ez művészet!
- Olyan 9től ZENÉLÜNK! – emeltem ki a zenélés szót… nem igaz, hogy nem bírja sokadára sem felfogni, hogy ez nem zaj, hanem megtestesült csoda.
- Igazán hagyhattátok volna a vendégünket aludni! – mondta komor arccal, és láttam rajta, hogy kicsit haragszik is rám, de mégis miről beszél? Nincs semmilyen vendégünk ha 22 és 7 óra között nem jött valaki zargatni a családot.
- Milyen vendégünk? – kérdeztem, majd egy árnyékot láttam megjelenni a garázs bejáratának a szélén.
Amint meglátta Csongit rögtön hátast vágtam, neki a doboknak.
Hogy lehet hogy pont ő itt van? Mi a fene történt? Még mindig álmodok?? De ha álmodok akkor miért nem keltem fel erre a fájdalomra amit a dob okozott?
- Jól vagy? – futott hozzám, és segített felállni.
- Aha – nyögtem, de engem nem az érdekelt hogy én jól vagyok e – Én meg azt hittem álmodtam – mondtam ki keserűen, és apa inkább el is iszkolt mielőtt leordítottam volna a fejét, hogy miért nem szólt, vagy valami…
- Szalay Csongor hallotta ahogy… ahogy… - hiperventillált Niki, és ebben a pillanatban nem csoda, hogy kiakadt… a dobfelszerelés szana-szét hevert a földön, és a The Grenma énekese állt előttünk.
- Nagyon profik vagytok! – mondta Csongi rögtön, mielőtt még beállt volna a csend, és Niki rosszul lett volna - Az ahogy játszottatok… már hallottam pár feldolgozást de ez… - folytatta és el sem hittem amit hallok.
Csongi, akire mindig is felnéztem megdicsért minket… mától ez lett életem második legszebb napja, ugyanis az első az automatikusan az, amikor mi hárman összeálltunk.
Emlékszem színtisztán arra a napra. Megint találkoztunk Nikivel, de most nem egy nyíregyi koncerten, hanem itthon.
Siófokon tomboltunk újra, és megint összefutottunk, ámde akkor már többet ismerkedtünk, mint első Nyíregyházi koncertünkön a Zenor Caffeban.
Ámde az a koncert mindent megváltozatott, és mindanyiunknak meglepetést hozott, hisz kiderült, hogy mind a hárman itt lakunk a közelben, és innen kezdődött az, hogy Niki csatlakozott minden pénteki találkozásunkra.
Mikor már teljesen összemelegedtünk, és úgy jártunk egymás nyakán, mintha testvérek lettünk volna megalapult a mi kis kamu zenekarunk a garázsunkban. Először csak The Grenmát nyomattunk, és máig is folyton az szól az egész házban, de többek között már próbálgatjuka Nickelbackot, Paramoret, Avrilt és egyéb más ízléses zenét, amihez persze már nem én éneklek.
Fanninak és Nikinek vannak inkább mélyebb hangjaik, hisz az én egérhangommal inkább szinkronizálni mehetnék, na meg persze beugrani Csongi helyére, hisz olyan kis gyerek hangom van mint neki.
- Köszönjük! – mondtuk egyszerre, és egymásra néztünk, hogy ennyire egyszerre reagáltunk.
- És te mikor akartad ezt elmondani? – kérdezte Fanni összefont karokkal felhúzott szemöldökkel.
- Mint már mondtam azt hittem hogy csak álmodtam. – ütöttem vissza a labdát.
- És ezt az álmodat mikor akartad elmondani?
- Biztos elmondtam volna majd valamikor amikor mesedélutánt tartunk – válaszoltam felhúzott orral Nikinek, és úgy éreztem magam mint egy sértődött óvodás.
A kacagás egyre hangosabb lett. Természetesen rajtam nevettek… ki máson, hisz én vagyok még mindig húsz éves létemre ilyen gyerek.
- Jut eszembe – szólalt meg Fanni, amikor elhallgatott a röhögő görcs – Én Kaponyás Fanni vagyok, ő pedig Sári Niki – mutatkozott be helyettem – Lilit pedig bizonyára már ismered.
- Mesélt róla, hogy kicsi korotokban ismertétek egymást… mi meg nem hittük el neki.
- Igen amikor kicsik voltunk nem lehetett levakarni Lilit magamról annyira ragaszkodott hozzám.
- Oh szóval ez a tulajdonsága már akkor is megvolt – vigyorgott Fanni, amire persze megint elnevették magukat.
- Jó hallani hogy máig is megmaradt… bár nem azt mondom, hogy én bántam azt, hogy nem lehetett egy percem sem nélküle…
- Hé! Hahó! Itt vagyok! – szólaltam meg én is - Az oké, hogy nem szép dolog másokat kibeszélni a hátuk mögött de én jobban érzem magam ha nem tudok róla hogy rólam volt/van szó. – nyávogtam mint egy macska, amire persze már a földön fetrengtek – Na! Ne csináljátok már! Nem tehetek róla, hogy ilyen a hangom.
- Hát az tény, hogyha egyszer a városban meghallanám tudnám hogy te vagy az. – vigyorgott Csongi.
- Te sem panaszkodhatsz! – durciztam tovább ami persze csak még jobban nevettek úgy, hogy már a könnyük is folyt.

Csongi szemszöge

Olyan aranyos volt ez a hang. Akaratlanul is visszaemlékszik az ember azokra a régi évekre amikor meghallják őt.
Viszont annak nagyon örülök, hogy ilyen hamar oldódik a hangulat… tény hogy az, hogy Lili a közös nevező köztem, és a barátai között nagyon sokat segít. Ő olyan más… nem semmi, hogy ilyen lett. Már mindenhogy elképzeltem, de hogy ilyen legyen mint most… soha nem gondoltam volna, hogy ez a kisugárzás így megcsapjon.

Egy teljes hétig voltunk itt vendégségben, és teljesen elszoktam ebben a pár napban attól aki vagyok… a The Grenma énekese.
Annyira jó volt újból érezni azt, hogy normális emberi lény vagyok, és nem egy sztár, aki mellett mindenki megfordul… na nem mintha így sem ismertek volna meg sokan, és a mindennapi tóparti sétánk Lilivel nem telt volna el azzal, hogy azt hallgassuk „Héé az nem Szalay Csongor?!”
De nem érdekelt jelenleg túlságosan. Minden percemet Lilivel töltöttem ezen a héten, és most kivételesen nem ő volt az, aki annyira ragaszkodott volna hozzám.
Látszott rajta, hogy neki inkább kellemetlenebb hogy kedvenc zenekarának az énekese mellett kell mennie a tömeg előtt. Bár nem mondták, de sok tulajdonsága megmaradt, és sok mindent észrevettem ami még nekem új volt.
Ha ideges volt mindig felfogta a hosszú haját, ha pedig nem tudott mit hozzáfűzni néhány dologhoz az ujjaival játszott, nézte a földet vagy a lábával rajzolt a porba.
Az, hogy művészetibe járt, le se tagadhatta volna… a homokvárépítésből és mindenből ahogy használta a kezét íráshoz vagy rajzoláshoz messziről kitűnt.
Rengeteg dolgot megtudtam róla ebben az egy hétben, és azt hiszem…

2012. május 27. Nyíregyháza

Nem láttam. Annyira reménykedtem hogy újból láthatom őt. 2011 nyarán láttam őt utoljára, és évek óta először. Azt hiszem olyat mint ő még sosem ismertem, és tény, hogy úgy mint ő a szüleimen kívül nem ismert senki.
Kerestem azt a kék tekintetet, hisz mondta, hogy szoktak járni Nyíregyi koncertre is, de most nem láttam sehol, pedig tudtam hogy itt van. Éreztem hogy valahol itt tombol a közönségben…
És akkor megláttam.
Megint a Pont így számot játszottuk, és a szemünk találkozott, de amint meglátta, hogy észrevettem elkapta a tekintetét.
A számot most már sokkal szebben játszottam, hisz volt kinek énekelni.

Egy órával később

Amint minden rajongóval letudtam a képkészítést és az autogramosztogatást megkértem Dóriékat, hogy most had ne kelljen pakolnom.
A Zenor Cafeban össze vissza cikázott a tekintetem. Nagyon reméltem hogy még itt van, és nem ment el.

Lili szemszöge

Hatalmasat sóhajtva felálltam a baráti társaságból, elköszöntem tőlük és lementem.
Úgy lett volna, hogy kocsival hazavisznek, de most semmi kedvem nem volt kocsival utazni, inkább mentem vonattal, hisz ezt szoktam meg.
Elköszöntem Nikiéktől, és leballagtam a földszintre, majd ki a friss levegőbe.
Itt a levegő sokkal tisztább volt. Megszabadultam a cigifüsttől és az alkohol tömény szagától.
Hatalmasat szívtam az oxigénnel teli Nyíregyházi levegőbe, és kissé fáradtan a tombolástól elindultam a vasút állomás felé.
Talán két lépést tehettem, és rögtön megálltam. Egy kocsi állt a felhajtón, és a lámpa fénye besütött az ablakán, ami mögött a zenekar cuccai voltak.
Még mindig itt vannak? De… miért? A múltkor is olyan hamar elmentek.
Szomorúság töltött el, megint rá gondolva. Tudom… hülyeség belezúgni egy sztárba, mert abból úgysincs semmi egy magamfajta rajongónak, de mégis olyan jó volt vele az az egy hét.
Annyira mesebeli volt, ahogy vele sétáltunk a Balaton partján, és nevetgéltünk, meg felhoztuk a régi, gyerekkori emlékeket… és ahogy újból átéltük azokat.
- Lili? – hallottam meg mögülem Csongi hangját, és könnyes arccal fordultam hátra.

Szalay Csongor szemszöge

Rögtön megfordult, ahogy meghallotta a hangomat, és könnyes szemeit kíváncsian emelte rám, és nem bírtam megállni, hogy ne menjek oda hozzá, és ne öleljem meg.
Az egész zenort átfutottam de sehol sem találtam, és most hogy itt van, sokkal nyugodtabb vagyok. Látni akartam még egyszer.
Ahogy ő is viszonozta az ölelést, rögtön elkezdett zokogni, és csak sírt a mellkasomba.
- Hé! Mi a baj? – kérdeztem kissé eltávolodva tőle, hogy lássam azt a gyönyörű arcát.
- Semmi… csak… - nem nézett a szemembe… láttam rajta hogy valami kifogást keres – félek egyedül a sötétbe és… és… meg.. megrémültem – hüppögött, de egyszer sem nézett rám, csak a betont bámulta, és én ezt nem bírtam nézni.
Újból magamhoz szorítottam és mélyen beleszívtam a hajának az illatába.
Úgy álltunk ott ketten addig, amíg meg nem nyugodott, majd ellökött magától egy kicsit, és valamit keresett a táskájában.
Egy fehér papírzacskót húzott ki belőle, amit rögtön a kezembe is nyomott, majd nevetve letörölte a szeméből a könnycseppeket.
- Megmondtam hogy én foglak meghívni.. bár már nem olyan friss de a táskámban melegen tároltam, így nem hiszem hogy kiszáradt volna. – mosolygott rám csillogó szemeivel, mire elvigyorodtam.
Majd közelebb húztam magamhoz megint, és egy puszit nyomtam közvetlenül a szájára, amiből a jövőben, talán több is lett.


És boldogan éltek, amíg…

Cullen lány Volturi módra

Killiana, Egy Volturi tag szemszöge:

Nem is olyan rég volt az, hogy csatlakoztam a Volturi klánhoz. Meguntam a nomádságot és úgy döntöttem, megállapodok valamelyik családnál vagy én magam csinálok magamnak egyet. Soha nem akartam nagy családot, talán elég lett volna csak egy 3-4 fős csapat az óceánon túl nyugaton. Bár csak alig értem el a 199. évemet, eme testben kiváló nyelvtudásom, és ízlésem páratlan volt. Hogy mit értek nyelvtudáson? Nos, nem tudom hogyan, de értettem minden nyelvet, még azt is, amit még sosem hallottam. Csak a szemébe kellett néznem az illetőnek, aki beszélt és máris lefordítottam arra a nyelvre, amit értek és ez visszafelé is működött.
Az ízlés pedig tényleg érdekes történet, hisz minden magam fajta szinte sóvárog az emberi vér után. Szinte érezhető a levegőben a vágy, amikor egy csapat halandó vonul el előttünk, de én mégsem érzem ugyanazt, mint a többiek… vagyis érzem, csak nem azok iránt, aki én is voltam. Inkább kívánom az állati vért, mint az emberekét. Ezt Aro csodálta bennem, de nem akartam elhinni, hogy csak azért tart becses és eltitkolt kincsének, mert meghagyom neki a finomabb falatokat. Szinte biztos vagyok abban, hogy Elezar a kezes az egészben, hisz mindig úgy tekintett rám, mint valami olyan dologra, amit nem kaphat meg. Majd, amikor elbúcsúztunk, láttam az utolsó pillantását, ami inkább bíztató volt, mint szomorú. Chelsea-n pedig sokáig látszott, hogy próbál egyre jobban kötni a klánomhoz, de úgy gondoltam mindez felesleges, hisz jól éreztem magam itt, ahol végre tartozhatok valahova, még ha katonának is sorolnak be. Harcosnak, földön futónak. De ez mit sem számított az ellen, amit Aro-ról gondoltam. Szinte csodáltam ezt a férfit, hogy a legrosszabb helyzetekben is képes mosolyogni, és mégis bűntudatot érez, még ha egy nagyon aprót is azért, amit elkövet. Az igazságszolgáltatás nekem biztosan nem menne ugyanígy, és sok múlik ezen a személyen az egész fajtámra nézve… pontosabban a három nagyúron, de a másik kettőt sosem láttam olyan derűsnek, mint Aro-t.

Minden esetre a mai napon, valahogy megváltozott a véleményem egész Volturi iránt. Annak a forradalmi vámpírnak – ahogy Aro nevezte – igaza volt. Ez már nem volt más, mint területfoglalás, vagy valami ilyesmi. Keresték az okot, hogy hogyan számoljanak le igazságosan Cullen-ékkel, ők pedig idegesen méregettek minket azon gondolkozva, vajon mikor óhajtunk támadni, s mi is szinte ugyanezt vártuk. Mikor kapjuk meg végre a jelet a támadásra? Ha már meg akarunk ölni valakit vagy valakiket, hát most azonnal tegyük meg, amíg el nem száll a Volturi által érzett büszkeségem, hogy ide tartozom.
Miközben ezen merengtem, és imádkoztam hogy Chelsea képessége felém is eljusson, az érdekes beszélgetés egy percre se szakadt félbe.
- Túl erővel állunk szemben kedveseim – harsant fel Aro dicsőséges szava, amire felkaptam a fejem -, nem számíthatunk külső segítségre. Hagyjuk a kérdést eldöntetlenül, hogy megmeneküljünk? – kérdezte minden családtagomtól, s gépiesen válaszoltunk is.
- Nem, uram.
- Megéri a világunk, hogy esetleg elvesszenek néhányan a mieink közül? – hangzott fel újra egy kérdés, de tétováztam. Mindenki a jól megszokott igennel válaszolt, de én ebben nem voltam ennyire biztos.
- Nem félünk! – mondták egy személyként, de én ledermedve figyeltem a nagyurakat, ahogy végigszántják rajtunk a szemüket.
- Tanácskozzunk! – jelentette ki újra Aro, majd megint sustorogtunk.
Sokan azon gondolkoztak, hogy élhet e egy olyan gyermek, aki félig vámpír, félig halandó. Valamint voltak olyanok, akik azon gondlkoztak, kinek menjenek majd neki a harc közben.
Majd észre vettem, hogy hallhatom mindkét félt. A hallásom eljutott egészen a Cullen családig is, és belesajdult a szívem, amikor meghallottam, hogy búcsúzkodnak. Rájöttem, hogy arra a szeretetre vágytam mindig is, nem erre a bűvöletre, amit mondhatni munkatársam hoz létre. Ez nem igazi kötődés… ez csak kamu. Semmi más. Csak azt akarják, hogy itt maradjunk a Volturival. Kíváncsi voltam, hogy vajon más érzékszervem is ugyanannyira éles e, mint a fülem, s úgy döntöttem kipróbálom. Először is becsuktam a szemem, hogy tudjak koncentrálni, és mélyen beszívtam a levegőt.
Az orromat olyan fenséges illat árasztotta el, amit még talán sosem éreztem. Mi lehet ez a hét fogásos vacsorára emlékeztető illat? Úgy döntöttem, itt az ideje a másik érzékszervem kipróbálásához, ha már ebből kettő 200%-ot nyújtott.
Szememet kinyitottam, nyeltem egyet, hátha a lángolást egy kicsit sikerülne enyhíteni, majd élesen a Cullen család felé koncentráltam. Csak kisebb résekből tudtam szemügyre venni őket, ahogy egymás kezét szorongatják, és bánatos, mégis csodálatos szavakat suttognak egymásnak, míg a tanács tagjai hangosan azon vitatkoznak, hogy hol lehetne rést találni a Cullen család makulátlan életén, majd megláttam a legínycsiklandóbb teremtményt, amit valaha teremthetett az isten. Egy jó nagyra nőtt farkas, hátán egy csöpp kislánnyal, akiről messziről lerítt hogy ember. Hallottam a szíve dobogását is, ami egy kolibri szárnycsapásaira emlékeztetett, majd mellette hallottam több szív dobbanását is, amik úgyszintén hevesen vertek, de nem ennyire fürgén, mint az övé.
A számban összefutott a nyál, a torkomat pedig egyre jobban égette az éhség, s alig bírtam magammal.
Hirtelen minden kötődésem Volturihoz elszállt, s nem sok kellett hogy átfussak a mezőn, hogy éhségemet csillapítsam.
Láttam, ahogy Chelsea és a többi hozzá hasonló, képességgel bíró vámpír egyre jobban összpontosít az ellenfélre. Érezték, s talán mind éreztük, hogy csak pár perc és elkezdődik az összecsapás. Voltak, akik már a versenyszellemtől túlhevülten támadó állásba álltak, s várták a jelet. De, akik le voltak maradva pár lépéssel, – mint én és azok, akik a gyereket nézték – csak figyeltük, mi történik.
A szomjam hamar elpárolgott… szinte semmivé vált a feszültséget megízlelve, ami mindenhonnan áradt.
- Mielőtt szavaznánk… - kezdte Aro mindenkihez szólva – Hadd emlékeztesselek benneteket, hogy bármi is lesz a tanács döntése, nincs szükség erőszakra – mondta ki egy szuszra, mielőtt lángra kapna, eme lobbanékony levegő körülöttünk, de ránk, katonákra, semmit sem hatott.
- Sajnálatos pazarlás lenne fajunkra nézve, ha bármelyikőtöket is elvesztenénk. Téged, ifjú Edward és újszölött párodat különösen. A Volturi szívesen üdvözölne titeket a soraiban! – jelentette ki és felsorolt néhány nevet, amik olykor-olykor ismerősen csengettek fülemnek.
Az ellenfél meg se nyikkant, csak még hidegebb pillantásokat küldött felénk, és már tudtuk, itt az idő. Mindannyian támadó állásba helyezkedtünk, s a fenségek újra tanácskozásba kezdtek. Már iszonyú unalmas volt megint végighallgatni az egészet, hogy „de az a gyerek veszélyt jelent” vagy „Caius fogd már fel, hogy az csak egy gyerek” és a többi blablabla… már kívülről fújtam, annyiszor elismételték ugyanazt, majd úgy döntöttek, végre hangosabban is képesek beszélni, mint egymás között… bár azt nem tudhatták, hogy mindezt én is hallottam és jelen pillanatban inkább kívántam azt, hogy bárcsak ne hallottam volna.
- A gyermek jövője ismeretlen. Nincs megfelelö érv és ok arra, hogy létezni hagyjunk egy efféle veszélyt. El kell pusztítani a védelmezőivel együtt – harsant fel Caius szólója, amit egy gonosz mosoly követett.
- Én nem látok közvetlen veszélyt – mondta rögtön utána Marcus – A Gyermek egyelőre kezelhető és ártalmatlan. Később még mindig felülvizsgálhatjuk a döntésünket. Menjünk békével! – hangzottak békés urunk szavai.
Hosszú csend állt be, de mi meg sem mozdultunk… eddig döntetlen az állás. Aro szavai a döntő szavak.
A nagyfelség diadalmasan mosolygott, s mi egyre jobban készültünk a támadásra, hisz lerítt arcáról az, hogy végük.
- Aro! – kiáltott Edward Cullen még mindig reménnyel a hangjában.
A megszólított személy néhány másodpercig zavartan tétovázott, majd ugyanolyan töretlenül válaszolt.
- Igen, Edward. Akarsz még valami mondani?
- Talán. – hangzott a szinte nevetséges válasz, s úgy tűnt mintha csak az időt akarná húzni. – Először is, ha tisztázhatnék valamit…
- Természetesen. – mondta udvariasan a nagyúr, s ebből már elég volt. Ez tényleg semmi más csak időhúzás… Caius így is úgy is megtalálja a módját, hogy támadásba lendüljünk.
- A lányommal kapcsolatos veszélyeket abban látod, hogy nem tudod megítélni, miként fog fejlődni?
- Igen, barátom. Ha bizonyosak lehetnénk… ha volna rá garancia, hogy rejtve maradhat, az emberi világ előtt… és nem veszélyezteti a biztonságunkat…
- Vagyis, ha biztosak lehetnétek benne - szinte már nevetséges volt ez a téma… mégis hogy akarnák bizonyítani ennek a gyermeknek a jövőjét, ha nincs köztük az a jövőbe látó? -… hogy pontosan, mi lesz belőle… akkor egyáltalán nem lenne szükség a tanács döntésére.
- Ha volna rá mód, hogy teljes bizonyosságot szerezzünk… Igen akkor nem lenne köztünk vitás kérdés.
- És akkor békésen válnánk el egymástól, újra jó barátokként?
- Természetesen, ifjú barátom. Semmi sem szerezne nagyobb örömöt.
- Akkor van még valami, amit felajánlhatok – mondta, egy diadalmas mosolyt elnyomva.
- A kicsike teljes mértékben páratlan. A jövőjét csak találgatni lehet.
- Nem teljesen. Ritka az igaz, de nem egyedüli.
Mégis mire akar kilyukadni? Mégis, hogy létezhetne még egy ilyen lény?
- Aro megkérnéd Jane-t, hogy hagyja békén a feleségemet? – kérdezte tiszta haraggal a hangjában, amire a felség felemelte a kezét és csitította a támadóinkat, majd óriási mosollyal az arcán megszólalt – Gyere, csatlakozz hozzánk Alice! – kiáltotta, s érezni lehetett a túloldalról áradó szeretetet.
Újból, és újból felhangzott az a név, amit Edward utolsó szóként mondott, s a fák közül feltűnt egy aprócska lányka, mögötte egy szöszivel – mind ketten vámpírok, s biztos voltam benne, hogy az egyikük az a jövőbelátós csajszi – majd mögöttük egy magas, hosszú végtagú nő, rögtön utána pedig egy sötét bordó szemű nőszemély, kissé alacsony kreol bőrű, öket pedig egy sápadt fiatalember követett. A szeretet csak úgy áradt a levegőben, míg a csepp lánykát végig simogatták.
- Alice az elmúlt hetekben maga is tanúk után kutatott, és nem üres kézzel tért haza. Alice miért nem mutatod be a tanúkat, akiket magaddal hoztál?
- A tanúk meghallgatásának ideje lejárt! Aro, add le a döntő szavad! – horkant fel Caius dühösen, de Aro feltartotta a kezét csitítva társát.
A lányka előre libbent, majd bemutatta azokat, akiket magával hozott.
- Ő Huilen, és az unokaöccse Nahuel. – csilingelte, s újból sugdolózásba kezdtünk eme felettébb érdekes családi kapocsra.
- Beszélj Huilen! – parancsolta Aro – Halljuk tanúságtételedet, amelyért idehoztak!
A nő elkezdett arról beszélni, miként született unokaöccse, amire mind síri csendben figyeltünk. Csak az ő hangja volt hallható. Elmondta, hogy anyját megölte fejlődésével, de ő mégis szerette a szíve alatt a fiút és megkérte őt, hogy gondoskodjék róla, s a nő így is tett. Mindenki teljesen lefagyott… mintha szoborrá dermedtünk volna, még akkor is, mikor végzett beszédével. Végül Aro törte meg a halott csendet.
- Nauhel, te száz ötven éves vagy? – kérdezte a nagyfelség, lélegzet visszafojtva.
- Plusz minusz néhány évtized. – felelt a fiú, alig érezhető akcentussal.
A továbbiakban kiderült, hogy nem ő és az a Cullen gyerek az egyetlen. Kiderült, hogy vannak nővérei is, és hogy apja, afféle tudósnak képzeli magát, s abban hitegeti magát, hogy új világot hozhat létre.
Caius idegesen siettette testvérét, hogy végezzünk itt, aztán látogassuk meg ennek a fiúnak az apját, de Aro leintette és így szólt:
- Úgy tűnik, nem fenyeget veszély. Ez váratlan fejlemény, de nem látom semmi akadályát annak, hogy ezek a teremtmények éljenek, tekintve azt is, hogy ezek a fél vámpír gyerekek nagyon is hasonlítanak ránk. – mondta mosolyogva, de érezhető volt a hangjában a letörtség, hogy félő, már nincs miért visszajönnünk.
- Tehát így szavazol? – kérdezte dühösen Caius, de fivére mit sem törődött haragjával
- Igen.
- És ez a Joham? Ez a halhatatlan, aki annyira szeret kísérletezni?
- Talán el kéne vele beszélgetnünk – helyeselt Aro, és az idősebb fél vámpír gyermek is így tett, aki a testvéreit védte.
Aro ünnepélyes arccal bólintott, majd felénk fordult, s óriási mosollyal az arcán – amit mellesleg látszott hogy megjátszott – kijelentette, hogy ma nem harcolunk.
Elnézést kért attól a szerető családtól, hogy ilyen felhajtást rendezett, majd újból bevonult a saját magam vezette katonák közé, s indulásra készen álltunk.
Chelseah nagyon próbálkozott mindenkit még nagyobb kötődésre bírni, de ellenem ez mit sem ért. Egyedül nekem volt bűntudatom, hogy képesek voltunk ide jönni, és ha nem szállt volna inába a bátorságunk, talán most a földön fekvő halottakra dobnánk égő gyufát, akik mellesleg teljesen ártatlanok. Biztos vagyok benne, hogy bár dicsőség érzetünk magasan szárnyalt volna, valahol nekem akkor is fájt volna.
Tényleg igaza volt annak a nomádnak, és most már én is beláttam, hogy nem másért jöttünk, csak a konkurenciát elpusztítani.
- Jane! Látogassatok el Délre! – utasította Aro húgát, s a csapat már ketté is vált.
- Ez bukta volt. - szólaltam meg a felségek mellett.
- Fogd be Kiliána! – mordult rám Ciaus.
- Igaza van. Többet ilyen nem fordulhat elő. – állt mellém Aro.
- Kell lennie valami bűnnek abban a családban. – morogta Caius, és megdermedtem.
A csapat velem együtt állt meg. A nagyurak érdeklődve néztek vissza rám. Caius hirtelen mellettem termett s megpofozott.
- Mi ütött beléd? – kérdezte idegesen, de ügyet se vetetettem rá. Nem akartam ide tartozni.
- Tehát igaz. Csak a dicsőségért jöttünk ide. – suttogtam hitetlenkedve.
Sokan elgondolkoztak azon, amit mondtam, néhányan viszont úgy néztek rám, mintha valami olyasmit mondtam volna, amivel a Volturi ellen szegülök.
- Kedveském! Igazságot jöttünk szolgáltatni, nem öldökölni.
- Igazságot szolgáltatni Jane csapata is tudott volna egyedül… ahhoz nem lett volna szükség a feleségekre is. Csatába jöttünk… ez volt az a bizonyos ok, amiért az én csapatom is kellett. – mondtam szinte megtörten, s közben nem bírtam az eddig oly nagyra tartott személy szemébe nézni. Szinte undorodtam tőlük.
Caius megfogott, s a nyakamnál fogva felemelt. Olyan erősen szorította, hogy éreztem… most lesz vége az életemnek.
- Ne! – kiáltott fel Aro – Túl értékes! – mondta és Caius rögtön el is engedett, én pedig a földre rogytam, s a nyakamhoz kaptam, ami még mindig fájt a szorításától.
Aro rögtön mellettem termett és a kezét nyújtotta segítségért, amit örömmel el is fogadtam… hadd tudja meg, hogy nincs kedvem ide tartozni.
Mikor újból a szemébe bírtam nézni, tekintete a távolba meredt, s még mindig szorította a kezem.
- Menj! – parancsolta – Menj, csatlakozz Cullenékhez! – utasított, s hitetlenkedve meredtünk rá.
- Na de fivérem… - mormolta Marcus.
- Hadd menjen! Menj csak! Hozzájuk tartozol! – mosolyodott el, majd a szemembe nézett kedvesen.
Még egy darabig farkas szemet néztünk, majd végignéztem csapatomon, s a másik két elgondolkozó nagyúr szemébe.
- Férkőzz be a Cullen család bizalmába. – utasított, s többet nem akartam hallani.
Elrohantam olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtam, vissza arra a helyre, ahol kb. egy órával ezelőtt álltam.
Már nem volt senki azon a réten, csak a nagy semmi. Itt már nem rohantam. Csak békésen sétáltam át az ellenség térfelére és egyre jobban éreztem az éhséget. Azoknak a kutyáknak a fenséges illatuk még mindig terjengett a levegőben, égette a torkomat. Akaratlanul is teleszívtam a tüdőmet vele, majd tovább haladtam a célom felé. Így sétálva fél órámba telt, hogy odajussak. Milyen érdekes... egy család, akik szövetkeznek a legnagyobb ellenséggel. És vajon a farkasok ezt hogy tűrik? Bizonyára a törzs ezt nem engedélyezné, de akkor miért?
Mikor megláttam a házat, elfogott egy furcsa érzés. Gyomrom összerándult, s oly sok év után hányingert éreztem. Izgultam, hogy vajon hogy fogadnak. Miként fognak hozzám állni? Haragudni fognak e rám, vagy örömmel befogadnak?
Egyre lassabban vettem a lépteket, majd az ajtó előtt tétováztam. Bár felemeltem a kezem, valahogy mégsem volt erőm bekopogni. Majd, amikor összegyűjtöttem az összes erőm, nagy levegőt vettem, és…
Hátrahőköltem, amikor az ajtó kinyílt. Carlisle állt előttem, és érdeklődve fürkészte az arcomat. Én ijedten tekintettem vissza rá, s bár az arckifejezése kedves volt, mégis menekülni támadt kedvem. Inamba szállt a bátorságom, és semmi esélyét nem láttam annak, hogy befogadnak. Mégis hogy képzeltem azt, hogy egy Volturi tagot csak úgy hipp hopp a bizalmukba fogadnak?
- Segíthetünk valamiben? – kérdezte kedvesen.
- Ömm… izé… én csak…
- Kerülj beljebb - szólalt meg mögöttem Edward hangja. – Rohantunk, amint Alice hívott. – tette hozzá, és már érthető volt, hogy honnan tudták, hogy jövök.
Lassan, félve belépdeltem és körülnéztem. Minden szem rám szegeződött, és megint ideges lettem. Az a szöszi úgy nézett rám, mintha most azonnal rám akarna támadni, Alice úgyszintén. A többiek pedig úgy méregettek, mintha még sose láttak volna magukhoz hasonlót, majd Edward törte meg a már lassan kínos csendet.
- Nyugalom! Ő egyike annak, aki nem szívleli a volt családját. – jelentette ki, én pedig ezt nem véltem igaznak.
Nem az, hogy nem szeretem őket, mert azért szinte hozzájuk nőttem, de így tartottam helyesnek… vagyis inkább nem éreztem magam oda valónak.
Újból a szemem előtt láttam azt a meghitt jelenetet. Azt a szeretet, amit ezen személyek szemében és gesztusában láttam. Csodálatos volt… már szinte fájdalmas egy magamfajtának, aki nem vágyik másra, csak szeretetre.
- Ez elég bonyolult lenne. – szólalt meg hirtelen Edward, és hirtelen kaptam fel a fejem. Észre se vettem, hogy a szomorúság ennyire kiült az arcomra.
- Megértem. Nem is kérem tőletek. Hisz Volturihoz tartoztam – csak már nem volt kedvem odatartozni – mondtam magamban a végét.
- Ezt teljesen megértem. Elég szánalmas dolog volt csak azért eljönnötök. De te… csak azért jöttél ide, mert láttál minket? – kérdezte érdeklődve.
- Persze! Na, meg azért, mert rájöttem, hogy irányítanak. Tényleg aljas húzás volt, amit veletek tettek.
- Volt erőd szembe szállni a nagyurakkal? Caiussal? – kérdezte hitetlenkedve Carlisle.
- Aro csak úgy elengedett. - mondtam ki egyszerűen, majd visszagondoltam a történtekre. Ez tényleg elég érdekes, hogy csak úgy hagyott szárnyalni. Ez nem rájuk vall.
- Úgy van. Valami hátsó szándéka van. – válaszolt Edward és már tudtam.
Rájöttem hogy Aro kémkedéshez akar használni, és hogy majd egyszer visszajön… de nem értettem. Hisz látta Edward gondolatait is, de akkor én miért kellek? Miért engedett el?
Na mindegy. Minden esetre nem maradhatok itt. Nem csalhatom ezt a családot csapdába. Túl kedvesek ahhoz, hogy lángoló tűz pusztítsa a testüket.
El kell mennem.
- Nem! Nem kell. – nyögte Edward, s ijedten meredt az alacsony lányra.
- Maradj! – szólalt meg ő is, és már tényleg semmit nem értettem.
Majd hirtelen bevillant egy kép. Én a nagy felségek előtt. Jane és Alec használja ellenem a képességét és Chelsea sem segít. Bár nem látok semmit, küzdök az életemért. Nem sokkal utána két erős vámpír lefog, majd a fejemet veszik.
Nem volt szükségünk lélegzésre, de hirtelen kapkodtam a levegőt, és a földre borultam, amikor végre vége lett ennek a szörnyűségnek.
Újra és újra lejátszotta az agyam ezt a jelenetet s egyre jobban pánikba estem.
- Mi történt? - kérdezte aggódva Carlisle tőlem, majd a felesége Alice-től, aki úgy szintén a földre borult.
Bár Edward tartotta magát, mégis teljesen lefagyott a tekintete, az új vámpír nyugtatta őt, de nem bírt magához térni.
- Hogyan? – kérdezte alig hallhatóan lélegzet visszafojtva, mintha fulladozna.
Nem tudtam hogy kihez érkezett a kérdés, így rá emeltem a tekintetem.
- Hogyhogy láttad? – kérdezte újból, már végre hangosabban, s érthetőbben.
- Nem tudom. – jelentettem ki.
- Mit láttál? – kérdezte hidegen Dr. Cullen.
- A… a Volturi… - nyögdécseltem, de semmi szükség nem volt rá, hogy megessen rajtam a szívük – Mennem kell! – mondtam, és felpattantam, majd kiviharzottam a házból.
Csak futottam és futottam, messze el akartam kerülni ezt a családot. Tovább kell élnem nomádként és bujkálni, még ha meg is találnak. Talán ki tudnám játszani őket, hisz semmi sem lehetetlen, de nem akartam többé családot. Nekem nem kell az, hogy szenvedjenek a barátaim a Volturinak köszönhetően. Azok a testvérek is. Szörnyű volt, amit Caius Irinával művelt. Megbocsáthatatlan bűn.
- Bocsi kislány, de velem jössz! – jött hirtelen velem szembe egy behemót, majd felkapott a vállára és visszafutott velem.
- Nem! Tegyél le hallod!! - ordítottam, de mintha meg se hallotta volna.
Mikor beértünk a házba, akkor láttam meg, hogy ő is egy a Cullenek közül.
- Nem rohanhatsz a vesztedbe! – szólalt meg csodás angyal hangon Bella.
- Ki mondta, hogy a vesztembe rohanok? Csak el akartam innen menni. Jó nekem nomádként! – förmedtem rá.
- Ja, engedjük csak el! Minek nekünk még egy púp a hátunkra?! – szólalt meg élesen a szőke, aki semmivel sem törődve, csak a falnak dőlt, és igaza volt! Nem leszek gondja ennek a családnak!
- Megvédünk! – jelentette ki Dr. Cullen, de én ebből nem kértem.
- Lehetsz a családunk tagja, hisz… a szemed. – szólalt meg egy olyan hang, amit még sose hallottam.
Hátra fordultam és szemügyre vettem azt a szöszit, aki Alice után jött, mikor még tartott a szavazás. Ez meg ki?
- Jasper Hale – válaszolt a gondolatolvasó, a ki nem mondott kérdésemre és ez már nagyon idegesített. Nem akartam, hogy belelásson a fejembe. Annyira irritáló, hogy nincs saját gondolatom.
Edward a várt fejet vágta, ami valami olyanhoz hasonlított, mintha citromba harapott volna, és azt kell mondjam, úgy kell neki. Gonoszan rá mosolyogtam… olyan igazi Volturisan, amit Jane-től tanultam el.
- Te vegetáriánus Volturi tag vagy? – kacarászott Emmett.
- Valami olyasmi. – sütöttem le a szemem.
- De… hogyhogy? – kérdezte Esme.
- Nehéz lenne elmagyarázni. – mondtam és most jobban szerettem volna, ha Edward szólal meg. Nem vagyok ugyanis a szavak embere… akarom mondani vámpírja.
Így hát elképzeltem, ahogy Aro-tól engedélyt kérek vadászni, s azt a mámort, amit akkor érzek, amikor egy puma vérét ontom.
Sajnos akaratlanul is éhes lettem ettől a gondolattól, és észrevettem, hogy ebben a házban érezhető az a fenséges illat… annak az ínycsiklandó farkasnak az illata. De hogyhogy a házban érzem? Kutyát tartanak vagy mi?
Edward kacagása törte meg a gondolataimat, s válaszolt.
- Nem hiszem, hogy azokat bármikor is megkóstolhatod kivéve, ha meg akarsz halni – mosolygott, majd elképed arcot vágott – Hihetetlen! Nekünk azoknak a kutyáknak borzasztó szaguk van, te meg erre vágysz? Hát, te tényleg különleges lény vagy – mondta.
- Ízlésficamos vagy? - nevetett fel újra az óriás.
- Nem. Csak neki az állati vér a csábítóbb, az emberekétől pedig undorodik. – válaszolt helyettem Edward, amiért hálás voltam, mert az biztos, hogy én nem így adtam volna a tudomására azt, hogy nincs étvágyam az emberekre.
- Nem semmi. – képedt el Carlisle is.
- Ráadásul… - folytatta az okos tojás – Az imént. Nem hallottam a gondolataid – jelentette ki, s végre a szobában mindenki meg volt lepődve-, Jasper gondolataiban hallottam, hogy nem akartál valamit és kissé mérges voltál rám. De akkor tényleg semmi felőled…
- Akkor ezért!! – kiáltottam fel öntudatlanul, és már értettem mindent Aroval kapcsolatosan.
Én lehetnék a legjobb vámpír. Az előbb Edward gondolatait hallottam. Most meg Bella pajzsát sajátítottam el. Talán… talán ha…
„ha elsajátítana mindent” – hallottam Edward gondolatait, amire mindketten egymásra néztünk.
„akkor nem fájna a foguk Volturinak a különleges képességűekre” – fejeztük be együtt a mondatot, majd kérdően nézett rám.
„Akarod?„
„Ha ezzel segíthetek még szép!” mosolyogtam, majd bólintottunk, és körül néztünk.
Mindenki kíváncsian meredt ránk, hogy mi a csuda történik, majd beavattam őket.
- El tudom sajátítani a képességeiteket. Valószínűleg, ezért engedett el Aro olyan könnyen. Ha Alice és Edward nem csatlakozna hozzánk, akkor én le tudom másolni a képességeiteket, és nem kéne könyörögni. – jelentettem ki.


Egy héttel később

- Nyugi Emmet! Azért annyira nem nagy szégyen. – nevetgéltem rajta, mikor dühösen meredt rám, miután jól földbe döngöltem.
Azt vártam, hogy most aztán jól meg fog kergetni, de e helyett sajnos koncentrálnom kellet. Alice képességét vetettem be nemrég egy jó kis verekedéshez, ami ellen szegény Emmet nem tehetett semmit és ő volt az, aki a földön maradt végül.
Ezt Roselie-vel és eljátszottam, s erre jött Emmet bosszút állni kedvese vereségén.
Először dühösen közeledett felém, majd megállt, és rám mosolygott.
- Tudod mit? Rendben. Akkor hagyjuk inkább az egészet. Ügyes! Jól haladsz! – dícsért meg és éreztem, hogy egész testéből árad a boldogság, s közben gondolataiból azt olvastam ki, hogy őszintén gratulál.
Gyors tapsikolás hallatszott a közönség felől, majd a többiek is elkezdtek tapsolni dicséret képpen, én pedig hajlongani kezdtem.
Olyan jól éreztem magam velük. Èreztem, hogy a családhoz tartozom és egy jó ideje nem is láttam a medálomat, ami azt jelképezte, ahova valójában tartoztam.
Jaj, pedig olyan szívesen maradnék. Nagyon megkedveltem mindenkit. Talán Jaspert legjobban, valószínűleg azért, mert vele töltöttem el a legtöbb időt. Harcolni tanított. Ő volt a tanárom. Eddig is jó harcos voltam, de nem gondoltam volna, hogy lehetek jobb. Az otthoni seregem ezzel a csapattal mit sem tudott volna kezdeni.
Hirtelen bevillant egy kép, hogy Jasper hátulról megtámad, s felugrottam, hogy kikerüljem a becsapódást. A semmiért rettegni kezdtem tőle. Féltem valami miatt, s talán ezen a pajzs tudott segíteni.
- Ahogy gondoltam – mondtam mosolyogva, végre tele bátorsággal és Jasper is elmosolyodott.
Eltűnt a szemem elől és próbáltam koncentrálni. Csak egy helyben álltam védtelenül, mikor eldöntötte, hogy fentről fog a földbe döngölni, és már hallottam is az ágak reccsenését, majd tettem egy lépést előre, s megfordultam.
Elképedtem a mélyedésen, amit Jasper művelt a földben. Ebbe tuti belehaltam volna.
Majd jött egy újabb kép, hogy nekem futva fog nekinyomni egy fának, de újból felugrottam, s inkább a fán maradtam, de ez sem tartott sokáig, mert verge én következtem! Minden harci tudásomat be kell vetnem ellene és nagyon nehéz volt közben koncentrálásra is figyelnem.
Mindössze csak a jövőt néztem, az agyában turkáltam, és pajzsot emeltem magam köré, hogy ne féljek megtámadni, amit úgyszintén ki kellett találnom, hogy fog megtörténni, de úgy látszik ezzel az egy ütéssel most a földre küldhetem. Végre, először a tanárom. Háttal volt nekem, s későn fordult meg.
Egyenesen a pofájába nyomtam a tenyeremet, és hátraesett, én meg rá, majd a másik kezemmel a nyakához ütöttem… volna, de ezzel vége volt a mérkőzésnek. Én nyertem volna mindenféle képpen. Ebből nem szabadult volna ki.
Lemásztam róla, és segítettem felállni. Büszkén nézett rám, de én nem tudtam az lenni.
Hisz ez volt az utolsó csata, amit úgy küzdöttünk meg, mint testvér.
Na, de azért elnyomtam egy mosolyt, s kezet fogtunk, ennek a fejezetnek lezárásául.
- Köszönöm – mondtam hálásan, mégis szomorúan.
Csak egy bólintásra számítottam, de érdekes módon megölelt. Ő nem ilyen. Vagy mégis? Mindegy. Őt is ugyanúgy szeretem mint a többieket, és ez a gesztus tőle most mindennél többet számított. Jól esett a sajnálata, hogy elmegyek. Szomorúság tombolt a Cullen ház körül, ahol minden nap gyakoroltunk, ahol megtanultam leküzdeni az éhséget…
Hirtelen rám törtek az emlékek.
Amikor először találkoztam olyan emberrel, akinek vágyom a vérére, amikor Carlisle megtanított arra, hogy álljak ellen az éhségnek, amikor Jacobbal és a kis Nessivel elmentünk vadászni hármasban. Amikor az egész családdal vadásztam, Emmett viccei, Rosalie nevetése, ami tényleg emlékezetes az egész család számára… s még sorolhatnám, mi történt, míg ebbe családba tartoztam.
Nem akartam elmenni. Senki sem akarta, de mennem kellett. Csak így tarthatom össze őket, és tudom. Én mindig családtag leszek, még ha szembe is kerülünk talán egyszer.
- Akkor… - nagyot sóhajtottam. Nem szeretek búcsúzkodni – További csodás napokat! Vigyázzatok magatokra, és a barátaitokra! – kértem, majd elindultam.
Még a távolból hallottam, ahogy “Sok szerencsét” és “Máskor is szívesen látunk!”-okat kívánnak… nem is beszélve a hangos „Mindig családtag leszel”-ről, amitől sírni támadt kedvem. Szinte utánoztam Esmét, aki anyám volt egy teljes hét erejéig, s tudtam. Neki is többet jelentettem szimpla barátnál.


Már Volterrában

Bátorsággal a szívembe léptem be a nagyterembe. A folyosón végig bámultak, hogy hogy kerülök én ide, mikor a Cullen családhoz szegődtem. S mikor a tekintetem találkozott Aro-éval, óriási fájdalom járta át hirtelen testemet, s a földre hulltam.
Jane-t vettem észre, ahogy egyre közeledik felém gonosz mosollyal az arcán, s émelyegni kezdtem.
- Alec. – mondtam magamnak.
Erőt vettem magamon, s koncentráltam Bella képességére. Nem sok idő kellett, hogy sikerüljön létrehozni a magamnak állított pajzsot, s egyre jobban körém vontam. Még mindig homályosan láttam kicsit, de ez pár perc múlva el is állt, hisz nem tehettek ellenem semmit. Csak mosolyogtam Jane arcát látva, ahogy elképedten figyeli, képessége hatástalan, majd újra Arohoz fordultam s egyre lelkesebben közeledtem felé.
- Mit ártottam önnek uram, hogy rögtön rám támad? Nem árultam el Volturit! Visszatértem! – kezdtem bele kis haraggal a hangomban.
- Hátat fordítottál! – hallottam Caius hangját, majd rögtön bevillant, hogy rám támad, így kikerültem minden próbálkozását, majd végül hátrakötött kézzel végezte. Végre büszke voltam magamra. Dicsőségteljesen meredtem Aro hitetlenkedő ábrázatára, majd az elmosolyodott.
- Igaza volt Elezarnak. Reménykedtem, hogy hamar rá jössz, mit akarok.
- Már az első naptól tudtuk. – dicsértettem családom, amire Aro meglepődött.
Kezét nyújtotta, s nem láttam semmi hátsó szándékot. Nem láttam mit akar, miután megtudta minden gondolatom, s így elfogadtam a veszélyt.
Mohón zárta a jobb kezemet két tenyere közé, s bevallom jól esett ez a kis masszázs, ami művelt.
Egy percbe se telt bele ezt az egy hetet végigfuttatnia, majd finoman elengedte a kezem.
- Boldog voltál – jelentette ki.
- Úgy van – helyeseltem, de nem értem mire akar kilyukadni.
- Szívesen visszatérnél Cullenékhez igaz? – kérdezte újból, majd láttam a gondolataimban az én álmom.
- Igen. – válaszoltam.
- Akkor kötnék egy ajánlatot. – jelentette ki jószívű felettesem, s a gondolatától legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de ez igen illetlen dolog lenne – Visszatérhetsz – kezdte, és most jön az hogy de… - viszont amikor szükségem van rád…
- Repülök! – kiáltottam, amitől rögtön el is szégyelltem magam… biztos voltam benne, hogy ezt Alicetől vettem át.
- De ha valami olyat látsz, amitől veszélyben lennénk… – mondta végül, mintha az előbb nem is történt volna semmi – szeretnélek akkor itt látni, de rögtön. – fejezte be, én pedig nem bírtam magammal.
Megöleltem azt, aki mindig is királyom lesz, és példaképem, majd elhúzódtam tőle bocsánatot kérve, s hálálkodva.
- Most pedig eredj! – utasított, s már a teremben se voltam.

ui.: Edward szemszöge:

Mikor elment, még valahogy éreztem, hogy visszatér. Mindenki nagyon megkedvelte Killiánát, mintha már több hete ismertük volna. A kicsi Renesmee-n sem láttam azóta mosolyt. Elhitettük vele, hogy még visszajön, hisz még túl kicsi ahhoz, hogy ezt megértse. Túlságosan is megszerette. Volturi tag létére, jobban tudott szeretni, mint bármelyikünk, de ő hozzájuk tartozott. Látszott rajta az is, hogy gyűlölni is ugyanúgy gyűlöl, mint ők és az illata, maga a beszéd stílusa is ugyanaz. Ha… ha akkor nem csatlakozik hozzájuk… vajon akkor ő milyen lenne most?
- Apa mi a baj? - érintette meg az arcomat a lányom, s láttam a saját arcomat, miközben rajta gondolkoztam. Kétségtelenül szomorú voltam.
- Semmi kicsim. Semmi baj – nyugtattam, majd felkaptam, s magamhoz öleltem.
Killiána járt az eszébe neki is, majd megkordúlt a gyomra.
- Eljössz velem vadászni? – kérdeztem mosolyogva, de ő csak a fejét rázta, majd az arcomra tette a kezét, s tudomásomra hozta, hogy csak vele akar, s hogy megvárja, míg ő is eljön. – Nem! Addig nem várhatsz – mondtam egy sóhaj közepette.
- Miért? – kérdezte csodálatos hangján.
- Mert…
- Mert most dolga van – lépett be feleségem a szobába, szavamba vágva – Velem eljössz? Jacob már nagyon éhes, és nem akar nélküled enni.
A kicsi lányunk elgondolkozott mindezen, majd bólintott, s kezét Bella felé nyújtotta, aki örömmel a karajaiba vette, s már itthon se voltak.

Killiana Szemszöge:

Már nem sok volt célomtól. Éreztem a csodás farkas illatot, ami egyre és jobban égette a torkom. Kíváncsi vagyok, vajon Alice tudta előre, hogy visszajövök, vagy meglepem e őket.
Végre újra otthon éreztem magam. Átszántottam a hatalmas csatatéren, s nem sok kellett ahhoz, hogy belemenjek Jacobba, aki épp szembe rohant velem, Nessivel a hátán, aki oly nagy mosolyt küldött felém, amitől rögtön tudtam. Mostantól Cullen lány vagyok, Volturi módra.

Egy reggeli kávé

Éppen a napi kávémmal ültem le egy csodálatos nyári, szombat délután a napi híreket olvasva.
„A katasztrófavédelem kikiáltotta, hogy ma 10 és 15 óra között ne tartózkodjanak a napon mert káros UV sugarak…” – olvastam bele, majd lapoztam egyet, és azért rutin képen ránéztem a templom órájára.
Pont 11 óra múlt pár perccel, és amint tértem volna vissza az újságomhoz a szemem sarkából megláttam, hogy nyílik a templom ajtaja.
Hatalmas zsivajgás lett a nyugodt csendből, és éjjenezés hangzott mindenhonnan.
Kíváncsi voltam a menyasszonyra, hogy hogy is néz ki, hisz mindig olyan szépek szoktak lenni.
És egyszer csak… egy ismerős lány kilépett a kapukon, karolva párját.

2007 május 7

- Mégis mit gondolsz? Hogy fogjuk elosztani a kutyát? Ketté vágjuk? – rontott be Szinti az általános iskola WCjébe, Fannival mögötte, én pedig pánikba estem.
Mégis mit mondhatnék neki? Mindig is Fanninak szántam a kutyát, csak anya elrontott mindent azzal, hogy megkérdezte Szintitől is… Nem akartam egyikkőjüket sem megbántani, és reméltem, hogy nem derül ki semmi.
Mégis hogy gondolhattam ilyet? Egyszer tudtam jól, hogy el kell mondanom nekik, de a válaszom ugyanaz marad
- Így is, úgy is Fanninak adtam volna… - löktem oda flegmán Szintinek, hiszen Fanni nekem sokkal jobb barátnőm volt mint ő, de őt sem akartam megbántani.

2008 december 27

- Bocsi!! – kiáltottam Fanninak mikor véletlenül nekilöktem a kötelet, mire ő sértődötten inkább elhagyta a tornatermet, mi pedig utána futottunk.
Mindenki kérdezte tőle hogy mi a baj, miért sír, hisz a szeméből megállás nélkül hullottak a könnyek.
- Elegem van Rami hazudozásaiból! – mondta sírva, mire mindenki elhallgatott, és tovább nyugtatták ugyanazokkal a szavakkal őt.
Bennem megállt az ütő. Úgy éreztem… itt kell az eddigi életemben véget vetni…

2009 január 5

Kémia óra… mindig is szerettem, bár sosem értettem… immáron Szoffynak neveztem magam, mert utáltam az igazi nevemet… a keserű múltamra emlékeztetett, és fájt azóta is a magány… egyedül voltam mindeddig, és csak Szinti volt velem, mint most, hiszen a szokásos rutinunkat végezzük… kivégezzük a második írosgálós füzetünket is.
„Fanni azt mondta, hogy már nem haragszik annyira rád” – olvastam Szini kézírását, és hirtelen minden emlék a fejembe ömlött, és a sírás kerülgetett… ezek szerint ma… egy teljes év után hozzá kell szólnom… újra.

2011 június 25

Az a bizonyos ember, aki voltam… az a hazudozó kétszínű senki már teljesen meghalt bennem… az a név már nem létezik, és maradtam Szoffy. A lelkem tiszta volt, és ahhoz képest, hogy sulit váltottunk, még mindig a legjobb barátom Fanni.
Már egy év is eltelt mióta nem járunk egy iskolába, és szerintem ez nagyon különleges. Ilyen barátság… igen. Ez a barátság talán az egyik legritkább.
- Megkérdeztem az egyik osztálytársam, hogy nekik nem e hiányzik a volt sulijuk – írta msnen Fanni – Azt mondták hogy nem, én pedig rákérdeztem, hogy a volt barátaik sem, erre azt mondták, hogy azok a barátságok úgyis elavulnak… ez után megkérdeztek engem is…
A sírás elkapott… ott azon nyomban sírógörcs tört rám, még ha azt is írta, hogy neki hiányoznánk… tudtam mi lesz… ez volt az a nap, amikor utoljára normálisan, fájdalom nélkül beszélgethetünk…

2016 július 26

A menyasszony száján hatalmas mosoly volt, úgy mint a férjéjén… tudtam ki az a srác, még ha évek óta nem is hallottam felőle semmit.
Az emlékek rám törtek… nem tehettem ellenük semmit, most mégsem fájnak annyira, mint ahogy szoktak fájni. Valahogy boldog voltam, ahogy láttam azt a lányt, aki egykor a legjobb barátnőm volt. Örültem hogy elérte azt, amit álmok elérésének lehet nevezni. Csodálatos barátnők, szerető férj, összetartó család… mi kell más egy nőnek?
Így hát boldogan emeltem a számhoz újból a kávés poharat ezen a felhőtlen délelőttön.
- Annyira szépek nem? – kérdezte mellém ülve a lakótársam a kezében egy csajos magazinnal, és egy pohár gőzölgő kávéval.
- Aha… egyszer nekünk is ilyen szép esküvőnk lesz! – mondtam, mire felém fordította a fejét
- Megígéred Szoffy? – kérdezte kisujját felém tartva.
- Igen! Sőt! Sokkal szebb Szini!! – nyújtottam a kisujjam a barátnőméhez, majd folytattuk a minden napi teendőnket… kávészünetet tartottunk a mi kis cukrászdánkban.