The Grenma Fanfiction :D

„Az a kék szempár. Hát itt találkozunk újra?”

- Hé Csongi! – kiáltott utánam Laura.
Hosszú, göndör loboncos haja vizesen lobogott a szélben, s olykor-olykor egy-egy tincs arcába vágott. Nagy kék szemeit bezárta, mikor végre mellém ért, és összerogyva lihegett a porban.
Rövidke ujjai közé idegesen szorította egyről a kettőre a homokot, majd sértődött, könnyes szemekkel felnézett rám.
- Miért nem vártál meg? – kérdezte kétségbeesetten, majd elkezdett pityeregni.
Újból lehajtotta a fejét, s haja eltakarta piros, szeplős orcáját. Elkezdett rázkódni, majd felemelte az arcához két kezecskéjét, s már tisztán hallható volt az, hogy sír.
Leguggoltam hozzá, s vigasztalás képen simogatni kezdtem a hátát.
- Laura! – szólítgattam – Laura hé!! Nyugodj meg! Kérlek ne sírj!
- Miért hagy…hagy…tál ott? – hüppögött.
Nem tudtam hirtelen mit mondani. Valójában semmi okom nem volt otthagyni egyedül a Balaton vizében. Csak kikapcsolódni akartam egy kicsit egyedül. Nem akartam senkit magam mellett egy pár percre, de csupán csak egy fél órácskára. Egyedül akartam bolyongani a Balaton partján, majd vissza is mentem volna érte. Nem gondoltam volna, hogy észreveszi, hogy nem vagyok mellette.
S most már meg is bántam hogy otthagytam egyedül. Ezek az aprócska rángatózások szörnyűek voltak. Nem akartam sírni látni. Nem akartam hogy szomorú legyen miattam.
- Sajnálom! Bocsáss meg kérlek! – lógattam az orrom, de nem tudtam mást mondani.
Miután kipityeregte magát újból felemelte rám kék szemeit, s piszkos pofiján elmosolyodtam.
Arcához emeltem kezem, hogy letöröljem a kezéről ráragadt homokot róla, de sehogy sem akart tiszta lenni. Nagyot sóhajtottam.
- Nem megyünk még be utoljára a vízbe? – kérdeztem, mikor már végleg feladtam.
- Rendben! – mosolyodott el.
Felálltam, s segítséget nyújtottam neki. Ő nagy mosollyal elfogadta, s ő húzott be a sima, már-már narancssárgára, lilára festett vízbe.
Játszottunk még egy utolsót a mai napon. Pocsoltuk egymást, fogócskáztunk, dobáltuk egymást, de mi mást csinálhattunk volna gyerek létünkre? Kis sírós kölykök voltunk még, kiknek csak a játék számít.
A naplementében, kézen fogva kísértem haza őt. Szinte olyan volt nekem, mint a kishúgom, pedig csak a család egyik ősrégi barátjának a legfiatalabb tagja volt. Minden napot együtt töltöttünk, és énekelgettünk. Eljátszottunk minden épp aktuális mesét, és rengeteget nevettünk is közte. Ugyanaz volt a kedvenc ételünk, és a kedvenc játékunk is. olyanok voltunk mint két tojás összenőve.
Mikor ház elé értünk anyáék arcáról nem az a hatalmas szokásos jókedv tükröződött, viszont amint észrevettek rögtön felkapták a fejüket. Mosolyogtak, de tudtam hogy baj van. Tudtam hogy valami történt.
Legutóbb, mikor nem volt 1000vattos mosoly az arcukon Szalay nagybácsi halt meg, viszont most mindenkit kint láttam a kertben. Vajon mi történt?
Kinyitottam a kaput, s a kis Laura mint mindig nagy örömmel futott rövid lábacskáján szülei karjaiba, s elkezdett mesélni.
- Képzeljétek! – kiáltott fel – Láttunk egy ekkora nagy hajót! – ecsetelte, s közben karjait kinyújtotta amennyire csak tudta – aztán pedig megépítettük az óriás várát! Vagyis… a végét azt én csináltam meg mert Csongi elment! – nézett rám sértődötten, s kinyújtotta rám nyelvét, majd viszonoztam „jutalmam”
Nem szidtak le. Csak nevettek Laurán mint minden alkalommal. Sosem kaptam semmiért, de nem is igazán voltam rossz gyerek. Ha valami rosszat tettem, azt általában kis barátnőmmel csináltam, így vagy együtt voltunk megvonva valamitől, vagy sehogy.
Nagy kék szemeit újból rám emelte mosolyogva, s felém nyúlt kezeivel. Az apja letette lányát, s Laura felém kezdett futni, majd megölelt, és egy puszit nyomott az arcomra.
- De aztán megtaláltam és fürödtünk még egyet! – ölelt át, amit én is viszonoztam, s úgy szorongattuk egymást, mintha épp aludni kéne mennünk nemsokára.
A szüleink mosolyában, és nevetésében bujkált valami, és ezt nem csak én vettem észre.
- Mi a baj? – kérdezte Laura felnézve rám szomorúan.
- Nem tudom. – válaszoltam bánatosan.

13 évvel később.

Egy újabb koncert Nyíregyházán.
- Csongi elmehetek veled venni alsógatyát? – ugratott Matyi, mikor beértünk a városba.
Kivételesen Dóri vezetett. Nem tudtuk egyikőnk sem, miért ragaszkodott annyira hozzá, hogy ő vezessen… de hát nő… hogy érthetnénk mi a női agy szüleményeit? Bonyolultabbak még a mateknál is.
Inkább nem válaszoltam semmit, csak nevettem rajta.
Már bőven este volt, mire beértünk… hogy lett volna idő most egy boltba is bemenni? Vagy melyik boltba mentünk volna be?
Már rendesen tömeg volt a kapunyitás előtt is.
Mikor beléptünk sokan voltak, akik azt sem tudták kik vagyunk, viszont páran lesve ránk, pillantottak, de volt, aki nem bírta rólunk levenni a szemét…
Óriási élmény ezeket átélni. Azt sem tudjuk hova nézzünk, de mihamarabb próbálunk hamar berendezni színpadot.

Egy óra múlva

Már csak egy szám maradt. A közönség tombolt és ordította velünk a szöveget. Mi mást csinálhatnánk, mintsem vigyorognánk ezen? Nagyon jól esik ez az elismerés, amit tőlük kapunk. Csodálatos ez az érzés, hogy szeretnek.
A Pont így szám maradt már csak… és amikor az egyik legszebb sorhoz értünk, megláttam egy gyönyörűen világító égszínkék szempárt… olyan ismerősnek tűnt…
„… Mikor… megszűnik minden.” – Énekeltem , és végül már csak az autogramosztás, és a képkészítés maradt… viszont azt a lányt nem láttam már többé.

3 hét múlva…

- Csongi! Gyerünk! Megyünk a Balatonra! – kiáltotta anya, én pedig szinte csak vonszoltam magam. Tegnap adtuk le a tavaszi turnénk utolsó koncertjét, és pihenni szerettem volna.
- Gyerünk már! Szedd a lábad! Várnak minket! – nógatott apa is.
- De mégis ki a franc várna minket?
- Nem emlékszel Lilire? – kérdezte hót sápadtan anyám, én pedig valahol keresgéltem egy eltűnt foltot a múltba.

Amint megérkeztünk…

… most először sok év elteltével nem koncertet jöttünk adni ide.
- És miért is jövünk ide?! – kérdeztem.
- Mert meghívott minket az a régi család. Nem tudom emlékszel e még, hogy milyen jó haverok voltunk Tóth Tomiékkal. – válaszolta apa a volán mögül, majd leparkolt egy ismerős ház előtt.
- Persze hogy emlékszem rá. Minden este közös partizás volt. Huh de hiányzik az az idő. – szálltam ki a kocsiból.
- Na akkor most kisfiam megteheted 1 hétig, hogy újból élvezd azt az időt. – jött mellém, és egy puszit nyomott a fejemre.
Amint megláttak minket a teraszon, a vendéglátóink rögtön szaladtak elénk kinyitni a kapukat, és üdvözölni.
Mindenki ugyan olyan volt mint régen... na oké teljesen megváltoztak, még a felnőttek is. Lili anyukájának, Esztinek rövid haja lett. Fel sem ismertem volna, ha nem veszi le a napszemcsijét és meg nem látom azt a szép kék szemeit, amit Lili tuti hogy örökölt.

Már a nap teljesen eltűnt, és csak a hold világította be az eget. Lili még mindig nem jött haza, pedig a szülei azt mondták, hogy „mindjárt hazaér” olyan délután fél kettő fele.
Kíváncsi voltam milyen is most, és hogy vajon még mindig olyan kis felszabadult egyed mint akkoriban.
Olyan fél tíz fele nyílt az ajtó. Mind elhallgattunk, és az előszoba felé tekintettünk.
- Bocsi csak ma dupláztam! – kiabálta, miközben hallatszódott a Grenma a fülhallgatóból, és a cipődobálás.
A lány bekocogott a nappaliba, és szaladt volna fel a lépcsőn a szobájába, amikor a szeme sarkából meglátta, hogy azért mégiscsak túl sokan vagyunk.
Hátranézett, kihúzta a füléből a fülhallgatót, és szemügyre vett mindenkit.
- Hello – szólalt meg vékony hangon, majd meglátott engem.
A szeme kikerekedett, és látszott rajta, hogy levegőt sem nagyon vesz. Nyelt egyet, felmutatta a mutató ujját időt kérve, és felrohant az emeletre.
- Bizonyára „szalonképessé” teszi magát – szólalt meg Tomi a szalonképes szót kiemelve – Azért mégis csak a The Grenma énekese ül a lakása nappalijának a közepén, ő pedig teljesen leizzadva fut be koszosan, szalonképtelenül a házba… még ilyet… - mondta viccesen, és jót nevettünk amikor Lili leszólt.
- Jól van apa, a cipőm áráról lemondhatsz! – hallatszódott felőlünk, mire rögtön Lili lett a téma, hogy milyen lett… legalább végre megtudok róla valamit, ha eddig nem is.
Már egy fél óra is eltelt, mióta felszaladt, és már nagyon kíváncsivá tett, hogy vajon mit is csinálhat. Folyton felfelé néztem, és egy új dalszöveg járt az eszembe.
- Menj fel nyugodtan! Zargasd meg kicsit!
- Ja… ilyenkor ezt kell. Ha nem mennénk fel nap mint nap tuti, hogy elkésne a suliból.
Elmosolyodtam, és rögtön fel is pattantam. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, hogy hamarabb felérjek, és kíváncsian néztem végig a viszonylag hosszú folyosón. Fülelve mentem végig a szőnyegen, hogy melyikben hallok motoszkálást, de nem kellett sokáig keresgélnem, hisz szerintem a szüleinek nem igazán lett volna kiírva semmi az ajtóra. Főleg nem olyan, hogy „Belépés csak a Grenma szülötteinek” meg 3 aranyos kis emberke a The Grenma Felirat alatt, ami igazán aranyosan ábrázolta a zenekaromat.
Óvatosan bekopogtam, félve nehogy az legyen, hogy zavarok vagy hasonló kínos eset.
- Bújj be! – kiabált, és amint benyitottam a lélegzetem is elállt.
A falra volt festve az önarcképünk, és a The Grenma felirat mint véres folt úgy „folyt” le a citromsárga falról.
Az egyik sarokban egy Dan Armstrong plexiglass nyújtózkodott valami kosszal a felületén, majd mellette megláttam Lilit, aki fel sem figyelve fogta fel a haját. Szájában fésű tündökölt, az immáron fekete szeme, pedig rá volt ragadva a tükörre.
Amint sikeresen nem lógott ki egy tincs sem a gumi alól oldalra pillantott, és a fésűt rögtön el is tüntette.
- Öhm… szia! – köszönt, majd próbált úgy tenni, mintha valamelyik barátnője állt volna az ajtóban, pedig a tartásából messziről kiszúrható volt, hogy megfeszült, és a szeme is ide oda kalandozik az összeszorított álkapcsáról már nem is beszélve.
- Szia – köszöntem vissza – tetszik a szobád – jelenttetem ki, és egy kis vörös pír megjelent az arcán.
- Művészetis létemre ez semmiség. Anyáék nem engedték, hogy rózsaszirmokkal csináljam meg. Azt mondták hülyeség, és hogy hetente cserélgethetném. – sóhajtott – Apával fogadtunk is, hogy meg fogom unni pár hónap alatt a Grenmát. Hát én nyertem, így minden belépőmet és útiköltségemet ő fizeti, a kis csapatomról nem is beszélve. – mondta, és elmosolyodtam.
- Mikor beszéltünk rólatok a kocsiban nem gondoltam volna, hogy Grenma rajongó vagy – mondtam, és ő csak mosolygott – olyan kis szende voltál legutóbb.
- Nos… hát… izéé… igen. – nyögdécselt, majd újból rám nézett – Nyugodtan gyere beljebb!! Ne állj ott a küszöbön! Nem vagy vámpír tudtommal… ülj csak le! Érezd otthon magad! Kapard le a falat! Ami csak tetszik! – vigyorgott, és úgy éreztem, hogy a feszültség kezd oldódni, így hát tettem amit mondott az idétlenséget kivéve, bezártam az ajtót, és leültem a jó puha ágyára – Egy perc és kész vagyok! Már csak… - nem fejezte be. Lecsavarta a szájfénye kupakját, és az ajkát díszítette.
Olya érdekes volt most újból látni. A szép hosszú haja most még hosszabb volt, így felfogva is a derekáig ért. Az arca már nem volt olyan kerek, mint amikor legutóbb találkoztunk, de a hangja…
Semmit nem változott. Az a vékony kis vinnyogós hang zeneként érintette a fülemet. Hát… mondanom sem kell, hogy ebben az egyben egyikőnk sem változott. És úgy látom most kicsit nyíltabb is lett.
- És… - törtem meg a csendet, de a hangom megállt.
Nem tudtam miről kérdezzem, hisz a zenekaros dolgokról nem szívesen beszéltem volna így rögtön… viszont mi más témánk lett volna… a szobája tele volt könyvekkel, meg CD-kkel a posztereket és a temérdeknyi rajzot pedig már felesleges is lenne említeni, hisz mondta, hogy Művészetis… viszont a suliról sem szívesen kérdezem, hisz biztosan így is elege van belőle, és örül, hogy megszabadult tőle… a bizonyítványból, és a kitűzőből az asztalon úgy sejtem, hogy vagy múltévben, vagy két éve végezhetett.
Két év van köztünk csak, és én 4 éve végeztem. Nem volt semmi továbbképzés vagy hasonló, hisz így is törődnöm kellett a zenekarommal.
- És… ? – kérdezte, most már teljesen rám figyelve.
- Öhm… - gondolkodtam gyorsan mit kérdezzek, majd szemem sarkából megláttam a gitárt – Tudsz játszani? – kérdeztem feltűnően a hangszerre nézve.
- Igen. – válaszolta – 2 évet jártam zenesuliba, ilyen minden naposba, szóval a vasárnapjaimat is lelőtte. Nem azt mondom, hogy bántam! Mert nem! Nagyon jó volt, és nem csak ezen tudok játszani. Csak annyi szabadidőmet elrontottam, és ha koncertekre mentem pénteken, akkor azt úgy játszottuk, hogy futottunk a barátnőimmel az utolsó vonathoz haza. – kuncogta el magát, és én sem nagyon tudtam magamban tartani.
- Akkor gondolom nem csak erre jársz koncertekre.
- Nem. Nyíregyen is voltunk sokszor. Nagyon jó hely. Ott a legfinomabb a croason.
- Hát.. ha te mondod legközelebb veszek.
- Majd meghívlak egyre – kacsintott, és nevetésben törtünk ki.


Másnap reggel 10 óra

Valami zajra ébredtem.
A zene a szobám alatt szólt. El-el kaptam egy két dallamot, és már tudtam hogy mi hallatszik ennyire fel. A „2” zeneszám hangosan bömbölt, és már így se úgyse tudtam volna visszaaludni.
Álmosan az órára néztem, és még rendesen hátrahőköltem az időt meglátva.
Annyira érdekes volt itt felkelni. Lilivel még egy tejes órát töltöttünk fent a szobájába, ami közvetlenül mellettem volt, és csak negyed 12kor jutott eszünkbe lemenni köszönteni a többieket is.
Rengeteget beszélgettünk még. Sok minden újat megtudtam, és teljesen kinyílt nekem. Egyáltalán nem úgy viselkedett mint egy magyar őrült rajongó. Nem tudom mennyire játszott közre az, hogy már régen is ismertük egymást, de nagyon jól esett egy kicsit kiszabadulni a zenekar világából, és visszatérni ide, normális emberként. Láttam a szemén,hogy nem úgy néz rám, mint egy sztárra, hanem úgy, mintha minden héten találkoztunk volna és marhultunk volna egy jót mint tegnap. Teljesen feloldódtam már, pedig teljesen paráztam, hogy mit fognak hozzám szólni.
A régi barátok mind nagyon büszkék rám és ez irtó jól esik, hogy ilyet hallok.
Még olyat is hallottam, hogy először az apjának esett le, hogy „Jéé! Én éneklek abban a számban” természetesen Lili honnan tudta volna… akkor amikor megalapultunk már jó hogy nem emlékezett rám már rég. Azért 13 év mégsem kevés idő.
Azok az utolsó napok jártak az eszembe, amire még emlékszem. Emlékszem Lili mennyire sírt, és én is sírtam. Nem akartam elmenni, de nem tehettünk mást. A szüleim máshol találtak munkát, és ez mindannyinknak nagyon fájt. Emlékszem akkor megfogadtam, hogy egyszer híres leszek és sok pénzem lesz, és megveszem megint azt a kis nyaralót, hogy újból sétálhassunk kézen fogva Lilivel a tóparton.
Nos… most nem tudom mit szólna ahhoz, hogyha azzal állnék elő, hogy „Menjünk megint le a partra?”
Ki tudja… talán örömmel beleegyezne… legalábbis amit tegnap levettem róla, hogy ő igazi „Élvezem az életet, és mindent megteszek amit megtehetek” típus. Szóval életrevaló, és nem hagy ki semmit addig amíg van esélye.
Körülnéztem a szobába és hatalmasat szívtam az új levegőből. Most nem olyan volt mint amikor koncertezni jövünk ide. Teljesen másak voltak az illatok, és a közérzetem is. Nyugodt voltam… otthon éreztem magam.
Felálltam egy szál alsógatyában a jó puha ágyról, előkapartam valami normális ruhát a bőrömből és felöltöztem.
Amint kilétem az ajtón rögtön a mosdót vettem célba, rendbe raktam a fejem, és leszaladtam a garázsba, hisz tudtam jól, hogy honnan jön a zene.
A garázs nyitva volt amikor leértem, de ott nem volt senki… vagyis csak nem vettem észre.
Egy kicsit beljebb léptem, és akkor megláttam. A régi szerszámos szoba fala le volt bontva, és egy beltéri színpad állt a helyén.
Lili és két barátnője nagyba nyomták az élőzenét, de olyan profin, hogy még nekem is leesett az állam. Éppen egy szép kis gitárszóló ment az Enyém az utolsó szó számunk koppintásában, majd Lili a mikrofonhoz emelte újból a száját, és ordítani kezdett úgy, mint ahogy a másik három barátnője is.
Na koppintást már hallottam youtubról, de ez, hogy élőzenében hallgassam… már alapból úgy ütött mint 3 feles, nemhogy még az, hogy Egy LÁNY énekelte az ÉN szövegemet. A hanghatás tökéletes volt, és teljesen begyakorolt. Látszott, hogy már századszorra játszották le ezt a számot. Lili hangja teljesen átjárta a testemet és beleremegtem. Nem ám csak kis kezdőként játszottak… csak úgy hülyeségből. Nem! Mintha csak beugrottak volna helyettünk egy koncertre, pedig még közönség sem volt.
Hát… ha mi nem lennénk, akkor biztos, hogy ők tutibefutók lennének. Lilinél ugyanúgy az a gyerek hang… és mind a hármuknál az a hibátlan odaadás a zenéért. Tökéletes volt az egész, mintha csak mi játszottuk volna.
Jókat mosolyogtam amikor Lili mindent megcsinált, ami a klipben látható mutatványok voltak, és ők is élvezték.
Mikor véget ért a számnak a barna hosszú hajú lány és Lili is a víz után kaptak, és le is húzták amit még találtak a flakon alján.
- Fuhh… - sóhajtottak nagyot együtt, majd Lili folytatta a mondókáját – Hát nem lennék Csongi helyében az biztos! – fújta ki, és nem bírtam megállni, hogy ne kuncogjam magam.
- Ez még halk is volt! Matyi tuti, hogy jó erőből üti ezt a herkentyűt… na 10 perc szünet legalább, amíg újra tudom mozgatni a kezem!
- Azt Adom! – mondta egyszerre a két gitáros leányzó a dob mögött ülő lánynak.
Kocsi zaját hallottam mögülem, és hátrébb is léptem, hogy be tudjon menni a garázsba.
Tomi mosolyogva intett, amíg óvatosan beállt, majd leállt a motor, és kiszállt a kocsiból.
- Mióta zajongtok? – kérdezte rögtön.
- Olyan 9től ZENÉLÜNK – hangsújozta ki végét Lili.
- Azért igazán hagyhattad volna aludni a vendégünket.
- Milyen vendégünket?! – kérdezte Lili meglepődve, majd jobbnak láttam, ha végre normálisan kiállok eléjük.
Nagyot nyeltem, és amint kiléptem Lili úgy meghőkölt, hogy hátraesett egy kábelben neki a dobfelszerelésnek, én pedig rögtön futottam neki segíteni, ugyanis úgy láttam a másik két lány teljesen lefagyott.
- Jól vagy? – segítettem fel, és a fejét fogva grimaszt vágott.
- Én meg azt hittem csak álmodtam. – nyöszörögte fájdalmasan, majd felsegítettem.
- Hajaj… na én megyek inkább… - szólalt meg Tomi – A család többi része majd később jön. Csak már nem akartunk felkelteni olyan mélyen aludtál. Gondoltuk pihend ki magad… - mondta, majd még megvárta amíg reagálok egy bólintással legalább, és elment.
Szegény Lilit úgy ahogy rendbe szedtem, megtudakoltam, hogy jól van e, majd elkezdődhetett a beszélgetés.
- Szalay Csongor hallotta ahogy… ahogy… - szólalt meg egy rövid hajú csaj, aki nemrég még a dob mögött volt… még szerencse hogy elhagyta a helyét, mielőtt meglátott Lili...
- Nagyon profik voltatok! – mondtam rögtön, hisz nem tudtam magamba tartani – Az ahogy játszottatok… már hallottam pár feldolgozást de ez… - nem tudtam már mit mondani, hisz szavakban ezt nem lehetett leírni amit akkor éreztem.
- Köszönjük – hálálkodtak.

Lili szemszöge

Ugrottam egyet amíg egy kicsit szünetelt az én kis gitárom hangja, és már úgy ordítottam, mint egy fába szorult féreg. A torkom már kapart, és minden bajom volt, de egy élvezet volt énekelni.
Az utolsó hangot lepegettem, és rögtön kaptam is egy kis víz után, hogy enyhítsem a fájdalmamat Fannival együtt. Nem értem Niki hogy a fenébe bírja víz nélkül, és akárhányszor is kérdeztem már akkor sem tudta még ő sem a választ rá… egyszerűen csak ilyen. Viszont az is jó kérdés, hogy Fanni hogy bírja egy teljes számig víz nélkül, hisz ő az a fajta aki minden nap legalább megiszik 4 liter vizet…
Trermészetesen most is lehúzta teljesen az aljáig, majd nagy mosollyal emelte el a szájától az ásványvizes flakont jelezve, hogy most már nem szomjas.
Régebben ezen a mosolyon mindig szélese húztam a szám szélét, hisz annyira muris volt, ámde mostanában már megszoktam teljesen… végül is általános óta ismerjük egymást, és már azóta mindig ezt műveli.
Igen bizony… mi ketten már 7 évesen ismertük egymást, azaz már lassan 13 éve legjobb barátnők vagyunk, még ha más suliba is jártunk miután végeztünk az általánossal.
Minden pénteken összefutottunk már akkor is, ha már minden nap nem lehet, és bár szörnyű volt, hogy egy teljes hétig nem látjuk egymást, mégis megbecsültük ezt a szálat köztünk. A nyári szüneteket együtt töltöttük mindig, és mondanom sem kell, hogy ő váltotta le őt.
Fanni volt az, aki elfeledtette velem Csongit egészen addig a napig, amíg meg nem hallottuk a hangját a rádióban.
Kocsi zajára figyeltünk fel, és apa nagy nehezen be is fészkelődött vele a garázsba.
- Mióta zajongtok? – kérdezte kidugva a fejét amire persze rögtön elöntött az epe… még hogy zajongani… ez művészet!
- Olyan 9től ZENÉLÜNK! – emeltem ki a zenélés szót… nem igaz, hogy nem bírja sokadára sem felfogni, hogy ez nem zaj, hanem megtestesült csoda.
- Igazán hagyhattátok volna a vendégünket aludni! – mondta komor arccal, és láttam rajta, hogy kicsit haragszik is rám, de mégis miről beszél? Nincs semmilyen vendégünk ha 22 és 7 óra között nem jött valaki zargatni a családot.
- Milyen vendégünk? – kérdeztem, majd egy árnyékot láttam megjelenni a garázs bejáratának a szélén.
Amint meglátta Csongit rögtön hátast vágtam, neki a doboknak.
Hogy lehet hogy pont ő itt van? Mi a fene történt? Még mindig álmodok?? De ha álmodok akkor miért nem keltem fel erre a fájdalomra amit a dob okozott?
- Jól vagy? – futott hozzám, és segített felállni.
- Aha – nyögtem, de engem nem az érdekelt hogy én jól vagyok e – Én meg azt hittem álmodtam – mondtam ki keserűen, és apa inkább el is iszkolt mielőtt leordítottam volna a fejét, hogy miért nem szólt, vagy valami…
- Szalay Csongor hallotta ahogy… ahogy… - hiperventillált Niki, és ebben a pillanatban nem csoda, hogy kiakadt… a dobfelszerelés szana-szét hevert a földön, és a The Grenma énekese állt előttünk.
- Nagyon profik vagytok! – mondta Csongi rögtön, mielőtt még beállt volna a csend, és Niki rosszul lett volna - Az ahogy játszottatok… már hallottam pár feldolgozást de ez… - folytatta és el sem hittem amit hallok.
Csongi, akire mindig is felnéztem megdicsért minket… mától ez lett életem második legszebb napja, ugyanis az első az automatikusan az, amikor mi hárman összeálltunk.
Emlékszem színtisztán arra a napra. Megint találkoztunk Nikivel, de most nem egy nyíregyi koncerten, hanem itthon.
Siófokon tomboltunk újra, és megint összefutottunk, ámde akkor már többet ismerkedtünk, mint első Nyíregyházi koncertünkön a Zenor Caffeban.
Ámde az a koncert mindent megváltozatott, és mindanyiunknak meglepetést hozott, hisz kiderült, hogy mind a hárman itt lakunk a közelben, és innen kezdődött az, hogy Niki csatlakozott minden pénteki találkozásunkra.
Mikor már teljesen összemelegedtünk, és úgy jártunk egymás nyakán, mintha testvérek lettünk volna megalapult a mi kis kamu zenekarunk a garázsunkban. Először csak The Grenmát nyomattunk, és máig is folyton az szól az egész házban, de többek között már próbálgatjuka Nickelbackot, Paramoret, Avrilt és egyéb más ízléses zenét, amihez persze már nem én éneklek.
Fanninak és Nikinek vannak inkább mélyebb hangjaik, hisz az én egérhangommal inkább szinkronizálni mehetnék, na meg persze beugrani Csongi helyére, hisz olyan kis gyerek hangom van mint neki.
- Köszönjük! – mondtuk egyszerre, és egymásra néztünk, hogy ennyire egyszerre reagáltunk.
- És te mikor akartad ezt elmondani? – kérdezte Fanni összefont karokkal felhúzott szemöldökkel.
- Mint már mondtam azt hittem hogy csak álmodtam. – ütöttem vissza a labdát.
- És ezt az álmodat mikor akartad elmondani?
- Biztos elmondtam volna majd valamikor amikor mesedélutánt tartunk – válaszoltam felhúzott orral Nikinek, és úgy éreztem magam mint egy sértődött óvodás.
A kacagás egyre hangosabb lett. Természetesen rajtam nevettek… ki máson, hisz én vagyok még mindig húsz éves létemre ilyen gyerek.
- Jut eszembe – szólalt meg Fanni, amikor elhallgatott a röhögő görcs – Én Kaponyás Fanni vagyok, ő pedig Sári Niki – mutatkozott be helyettem – Lilit pedig bizonyára már ismered.
- Mesélt róla, hogy kicsi korotokban ismertétek egymást… mi meg nem hittük el neki.
- Igen amikor kicsik voltunk nem lehetett levakarni Lilit magamról annyira ragaszkodott hozzám.
- Oh szóval ez a tulajdonsága már akkor is megvolt – vigyorgott Fanni, amire persze megint elnevették magukat.
- Jó hallani hogy máig is megmaradt… bár nem azt mondom, hogy én bántam azt, hogy nem lehetett egy percem sem nélküle…
- Hé! Hahó! Itt vagyok! – szólaltam meg én is - Az oké, hogy nem szép dolog másokat kibeszélni a hátuk mögött de én jobban érzem magam ha nem tudok róla hogy rólam volt/van szó. – nyávogtam mint egy macska, amire persze már a földön fetrengtek – Na! Ne csináljátok már! Nem tehetek róla, hogy ilyen a hangom.
- Hát az tény, hogyha egyszer a városban meghallanám tudnám hogy te vagy az. – vigyorgott Csongi.
- Te sem panaszkodhatsz! – durciztam tovább ami persze csak még jobban nevettek úgy, hogy már a könnyük is folyt.

Csongi szemszöge

Olyan aranyos volt ez a hang. Akaratlanul is visszaemlékszik az ember azokra a régi évekre amikor meghallják őt.
Viszont annak nagyon örülök, hogy ilyen hamar oldódik a hangulat… tény hogy az, hogy Lili a közös nevező köztem, és a barátai között nagyon sokat segít. Ő olyan más… nem semmi, hogy ilyen lett. Már mindenhogy elképzeltem, de hogy ilyen legyen mint most… soha nem gondoltam volna, hogy ez a kisugárzás így megcsapjon.

Egy teljes hétig voltunk itt vendégségben, és teljesen elszoktam ebben a pár napban attól aki vagyok… a The Grenma énekese.
Annyira jó volt újból érezni azt, hogy normális emberi lény vagyok, és nem egy sztár, aki mellett mindenki megfordul… na nem mintha így sem ismertek volna meg sokan, és a mindennapi tóparti sétánk Lilivel nem telt volna el azzal, hogy azt hallgassuk „Héé az nem Szalay Csongor?!”
De nem érdekelt jelenleg túlságosan. Minden percemet Lilivel töltöttem ezen a héten, és most kivételesen nem ő volt az, aki annyira ragaszkodott volna hozzám.
Látszott rajta, hogy neki inkább kellemetlenebb hogy kedvenc zenekarának az énekese mellett kell mennie a tömeg előtt. Bár nem mondták, de sok tulajdonsága megmaradt, és sok mindent észrevettem ami még nekem új volt.
Ha ideges volt mindig felfogta a hosszú haját, ha pedig nem tudott mit hozzáfűzni néhány dologhoz az ujjaival játszott, nézte a földet vagy a lábával rajzolt a porba.
Az, hogy művészetibe járt, le se tagadhatta volna… a homokvárépítésből és mindenből ahogy használta a kezét íráshoz vagy rajzoláshoz messziről kitűnt.
Rengeteg dolgot megtudtam róla ebben az egy hétben, és azt hiszem…

2012. május 27. Nyíregyháza

Nem láttam. Annyira reménykedtem hogy újból láthatom őt. 2011 nyarán láttam őt utoljára, és évek óta először. Azt hiszem olyat mint ő még sosem ismertem, és tény, hogy úgy mint ő a szüleimen kívül nem ismert senki.
Kerestem azt a kék tekintetet, hisz mondta, hogy szoktak járni Nyíregyi koncertre is, de most nem láttam sehol, pedig tudtam hogy itt van. Éreztem hogy valahol itt tombol a közönségben…
És akkor megláttam.
Megint a Pont így számot játszottuk, és a szemünk találkozott, de amint meglátta, hogy észrevettem elkapta a tekintetét.
A számot most már sokkal szebben játszottam, hisz volt kinek énekelni.

Egy órával később

Amint minden rajongóval letudtam a képkészítést és az autogramosztogatást megkértem Dóriékat, hogy most had ne kelljen pakolnom.
A Zenor Cafeban össze vissza cikázott a tekintetem. Nagyon reméltem hogy még itt van, és nem ment el.

Lili szemszöge

Hatalmasat sóhajtva felálltam a baráti társaságból, elköszöntem tőlük és lementem.
Úgy lett volna, hogy kocsival hazavisznek, de most semmi kedvem nem volt kocsival utazni, inkább mentem vonattal, hisz ezt szoktam meg.
Elköszöntem Nikiéktől, és leballagtam a földszintre, majd ki a friss levegőbe.
Itt a levegő sokkal tisztább volt. Megszabadultam a cigifüsttől és az alkohol tömény szagától.
Hatalmasat szívtam az oxigénnel teli Nyíregyházi levegőbe, és kissé fáradtan a tombolástól elindultam a vasút állomás felé.
Talán két lépést tehettem, és rögtön megálltam. Egy kocsi állt a felhajtón, és a lámpa fénye besütött az ablakán, ami mögött a zenekar cuccai voltak.
Még mindig itt vannak? De… miért? A múltkor is olyan hamar elmentek.
Szomorúság töltött el, megint rá gondolva. Tudom… hülyeség belezúgni egy sztárba, mert abból úgysincs semmi egy magamfajta rajongónak, de mégis olyan jó volt vele az az egy hét.
Annyira mesebeli volt, ahogy vele sétáltunk a Balaton partján, és nevetgéltünk, meg felhoztuk a régi, gyerekkori emlékeket… és ahogy újból átéltük azokat.
- Lili? – hallottam meg mögülem Csongi hangját, és könnyes arccal fordultam hátra.

Szalay Csongor szemszöge

Rögtön megfordult, ahogy meghallotta a hangomat, és könnyes szemeit kíváncsian emelte rám, és nem bírtam megállni, hogy ne menjek oda hozzá, és ne öleljem meg.
Az egész zenort átfutottam de sehol sem találtam, és most hogy itt van, sokkal nyugodtabb vagyok. Látni akartam még egyszer.
Ahogy ő is viszonozta az ölelést, rögtön elkezdett zokogni, és csak sírt a mellkasomba.
- Hé! Mi a baj? – kérdeztem kissé eltávolodva tőle, hogy lássam azt a gyönyörű arcát.
- Semmi… csak… - nem nézett a szemembe… láttam rajta hogy valami kifogást keres – félek egyedül a sötétbe és… és… meg.. megrémültem – hüppögött, de egyszer sem nézett rám, csak a betont bámulta, és én ezt nem bírtam nézni.
Újból magamhoz szorítottam és mélyen beleszívtam a hajának az illatába.
Úgy álltunk ott ketten addig, amíg meg nem nyugodott, majd ellökött magától egy kicsit, és valamit keresett a táskájában.
Egy fehér papírzacskót húzott ki belőle, amit rögtön a kezembe is nyomott, majd nevetve letörölte a szeméből a könnycseppeket.
- Megmondtam hogy én foglak meghívni.. bár már nem olyan friss de a táskámban melegen tároltam, így nem hiszem hogy kiszáradt volna. – mosolygott rám csillogó szemeivel, mire elvigyorodtam.
Majd közelebb húztam magamhoz megint, és egy puszit nyomtam közvetlenül a szájára, amiből a jövőben, talán több is lett.

És boldogan éltek, amíg…