Gondolataim //Barátság//

Sziasztok! Gondoltam már ha rám tőrnek a gondolatok, és ha nem vagyok lusta leírni, akkor berakom nektek, hogy én hogy is gondolkodom egy s másról... lehet néhány embernek unalmas, de ebből megtudhatjátok, hogy én milyen ember is vagyok, és hogy hogyan is gondolkodok az élet fontosabb dolgairól.  Vegyük példának a szerelmet, a barátságot, és minden más lelki/szívügyi dolgot. 

Bevallom először egy kicsit becsiccsentve kezdtem bele, de le kellett írnom, hogy el ne felejtsem holnapra... mindenesetre aki elolvassa ezt úgy vegye, hogy igaz történetek, és nem csak humbug. 

Mindenesetre hátha sikerül talán bennetek is valami olyat ébresztenem, ami eddig talán nem volt meg... nem tudom más hogy gondolkodik... nem tudom más hogy áll az ilyesmihez... viszont ha vannak még hozzá gondolatok, hogy mit vélsz helyesnek és helytelennek, azt nyugodtan megoszthatod velem kommentben vagy Chaten. Mindenesetre remélem valaki elolvassa. 

Ha bárkit is megbántok ezekkel a soraimmal légyszíves bocsássatok meg. Nem azért írom ezeket hogy bárkit is szidjak vagy földig alázzak, hisz mindenkit meg lehet szerintem érteni... 

Nos... nem is csacsogok többet... így is eleget csacsogok majd a továbbiakban. 

Jó olvasást! 

Magány… Ez tört rám azon a bizonyos éjszakán, amikor házibuliba hívtak… mindössze csak egy embert ismertem, és bár összebarátkoztam a többiekkel mit sem ért, ha ő nem volt mellettem… Egyedül ültem így hát a hintaágyban, és részegen ezeken a sorokon gondolkoztam, és reméltem, hogy ezekre emlékezni fogok, hogy leírhassam...

Mélyen elgondolkoztam mindazon, hogy mi is a fontos az életben… de mégsem jutottam úgy igazán semmire…

Mindig azt mondtam magamnak, hogy a barátaim… igen… ők azok akikért érdemes élni, de most mégis hogy lehetnék boldog, ha egyik sem gondol rám jelen pillanatban. Nincs olyan, aki mellettem lenne, és nincs ki beszéljen hozzám, hisz van aki alszik más karjában, és van aki alvás nélkül hever más karjaiban, olyan dolgokat téve, amibe inkább bele sem gondolok, hisz mi közöm nekem más dolgához… a saját élete… azt csinál amit akar, és nekem nincs ebbe beleszólásom.

Elmondom a véleményem és ennyi… nem tehetek mást, hisz én is tudom, hogy azt teszem, amit az én szívem és eszem diktál…

Komolyan elgondolkoztam az élet dolgain, és rám tört a hiány… vártam őt (szerelmemet), és remélem, hogy becsenget, vagy felhív, amink az esélye egyenlő volt a nullával, van még annál is kevesebbel, de mégis hiányzott, hisz én is vágytam arra, amire más…

Hiányzott az ölelése, a csókja… az ahogy simogat, de ezt nem kaphattam meg.

Így hát inkább tovább álltam, és bementem egy szobába, ahol üvölt a zene, hátha kikapcsol… De szerintetek ért valamit? Semmit! Csak jobban rám tőrt a magány, ahogy azt néztem, ahogy az átlátszó ajtón kiszűrődő fény mutatja, hogy mi is folyik benn a szobákban, és inkább bele sem gondoltam abba, hogy nem tudom most már tényleg betartani azt a szavam, amit megígértetett velem Szini… féltem, hogyha történik valami, amit ő nem akar, akkor haragudni fog rám, és csalódik bennem, hisz nem figyelek rá. Nem nézek be minden percben, hogy a barátja ne menjen el túl messzire, de egy úgyszintén részeg mit tehetne? Csak jobban összevesznénk, és az a barátság is elmúl, amit ebben a magányban nem érzek.

Mindössze fél órán át ültem egyedül, magányosan a kanapén, és nem tettem mást, mintsem próbáltam nem elaludni, hisz részeg voltam és egyedül. Sötét is volt, csak a TV fénye világított, de az mégis mit ért? Ugyanúgy álmosított a sötétség, és úgy igazán… most éreztem úgy, hogy tényleg egyedül vagyok a nagyvilágban…

Visszagondoltam mindarra, ami eddig történt és történni fog… tudtam, hogy még megannyi barátságon fogok átesni, és egyre jobban fog fájni az, amikor elhalványul ez a másik félben… félek, hogy egyszer egyedül maradok, és nem lesz mellettem senki. Félek a világtól, hogy mit adhat, és mit vehet el tőlem… rettegek a jövőtől, mégis élvezem a jelent. Hisz ebben a világban minden olyan szép… minden olyan jó.

Optimista fejjel ez természetes, de mégis pesszimista gondolataim vannak a jövőre nézve.

Nem akarok egyedül maradni.

Hogy mit nevezek én barátságnak? Hát… ez tényleg érdekes kérdés, és bonyolult, hisz olyan sok igaz barátom volt már, akit elvesztettem, és el fogok veszíteni.

Eddig azok, akik a fontosabbak voltak nekem, és félő, hogy ennek annyi, az nem más mint Szatti, akinek ott az egyetem… Dani, akit elvette tőlem egy utolsó szemétláda… és Zoliról pedig már nem is beszélünk, akinek a barátságáért még mindig küzdök. Félek hogy az ő kisugárzásából érzett bánat el fog minket taszítani egymástól, még ha ezt nem is akarom.

Nem akarom, hogy őt elveszítsem, hisz ő az a bátyám, akit 8 hónap alatt nem veszítettem el… vagyis… ezekkel a szavakkal inkább nem is érdemes dobálózni... Hisz minden megtörténhet – mindenesetre lekopogom ^^ - bár Vivi mindent elvett belőle, csaknem a barátságunkat is, mégis érzem itt benn, hogy még kötődök hozzá úgy, mint Szattihoz… még mindig fáj ez a hatalmas táv, ami köztünk van és az a bizonyos hiány, ami már hónapok óta tart. Fáj, hogy nem beszélünk, és hogy nem is nézünk egymásra, de mégis érzem, hogy még van egy szál a sokból, ami nem szakadt el. Még köt minket valami egymáshoz, ami Daniban már elveszett egy nyár alatt…

Mindenesetre tanultam az egészből… mindennek van tanulsága, és oka. Nem hibáztatom őket az előzőkből elmondott „Ez nem az én életem” részből, de azért mégis olyan furcsa, hogy itt a nyár és nincs senki, aki gondolna rám.

De térjünk is vissza arra a bizonyos kérdésre. Mi is a barátság?

Ahogy hazafelé menet Szintivel elbeszélgettem az a fél óra magány elmúlt.

A Bocsánatkéréséből érződött, hogy tényleg nagyon megbánta, és bár még benne is benne volt egy-két felesnek mondható alkohol, és bár másról beszéltünk utána, és nem kért tőlem újból és újból bocsánatot, érződött rajta a bűntudat és a megbánás. Rosszul esett neki, hogy én egyedül voltam, és hogy unatkoztam. Bánta, hogy nem foglalkozott velem többet, de mit sem ért ez a fél óra, ha ez a pár perc barátsággal teli érzésekkel, amíg hazafelé mentünk felért ezer évvel.

Mindig is felnéztem rá. Úgy gondoltam rá, mint egy szrárra… a szépsége tényleg különleges, és aki nem ismeri az egy beképzelt kúrvának tartja akinek csak az számít, hogy „Ő”… de ők mind azok, akik nem ismerik, hisz akik úgy igazán tudják milyen, azok tudják, hogy hogy bánjanak vele, és hogy miért is olyan, amilyen.

De mindez csak felesleges duma, hisz Szintiben egyáltalán nem azt becsülöm, hogy milyen szép és csinos hozzám képest, aki egy telt, félénk, visszahúzódó. Hanem azt, ami benne van… a gondolataiban, és abban, ahogy áll az egész világhoz és az emberekhez.

Azt szeretem benne, hogy mit sem ér neki egy pasi– pasifaló létére –, minthogy a barátai mellett legyen, és hogy ők legyenek az elsők neki. Neki ők a fontosak, és nem egy fasz, aki csak „arra” megy. Mit sem ér neki ő, ha vagyunk mi. És ráadásul… ÉN.

Az életem során rengetegszer megbántottam, és ráadásul olyanokkal, amik megbocsáthatatlanok, de ő mégis mindig megbocsátott nekem. Azt hiszem általános iskola 5. osztálytól tartozik a mi kis baráti körünkben, és akkoriban is nagyon utáltuk még egymást. Nem bírtuk elviselni egymás környezetét, de a többi barátaimnak nevezett egyének befogadták, ha már kitaszították őt a másik csapatból egy kis apróság miatt. Bár akkor teljesen máshogy gondolkodtam. Hazudoztam, és mindig ki akartam dobni a csapatunkból a bunkósága és a flegmasága miatt. Utáltam mint ahogy eddig senki mást, és most mégis az egyik legjobb barátom.

Idővel megismertem őt, és a múltját… rájöttem hogy miért az ami, és hogy miért azt csinálja, amit csinál. Bár azt hiszem több mint 2 évbe telt, mégis sikeresen megbarátkoztam vele, és ebben nagyon sokat segített egy bizonyos személy, akit nem más, mint aki megváltoztatta az életemet.

Hogy ki is ő, és mégis hogy is változtathatta meg az életem egy teljesen másik személy?

Hát ezt könnyű megválaszolni, hisz már ezt a történetet annyiszor leírtam és elmondtam…

Mint írta nem is régen, én egykor máshogy gondolkodtam… hazudoztam, csaltam… itt már minden volt, ami most nem vagyok.

Egy karácsonyi előadáson történt az, hogy ő, aki a legjobb barátom volt, elege volt az egészből, ami én voltam, és megutált. Megharagudott rám, és egy teljes évig tartott a néma csend. Nem szóltunk egymáshoz, nem is néztünk egymásra pedig egy osztályba jártunk. Én valósággal féltem hozzá szólni, és neki is köszönhetem azt, hogy hozzászoktam a magányhoz. Fájt minden egyes nap, amit nélküle töltöttem abban a 2008as évben.

Igen… azt hiszem akkor tanultam meg mindent, amit addig nem tettem. A barátság abban az évben csak nőtt a szememben, és mindennél jobban vágytam rá. Immáron a legbecsesebb kincsemmé vált az a bizonyos barátság érzet, amit abban az évben Szinti töltött be, bár akkor még nem becsültem meg úgy, mint most… de az biztos… legjobb barátommá vált… és igen! Akkor volt az a bizonyos idő, amikor megismerkedtem vele úgy igazán… akkor tudtam meg róla mindent, és akkor lettünk öribarik, míg azelőtt nem is igazán foglalkoztunk egymással… mégis fájt az, amikor Fannit megláttam nap mint nap.

Szinti is volt az, aki kibékített minket.

Egy bizonyos kémia órán tettük a rutinműveletünket, ami nem volt más, mint a levelezés, majd írt egy olyan dolgot, amitől majdnem elsírtam magam.

„… Fanni már nem haragszik rád annyira…” ez a pár szó az életemben azt hiszem eddig a legszebb szavak voltak, és bár csak írottan, de ezek annyira jól estek, mint még soha semmi, és azt hiszem, nem is fog jobban más semmi soha, még az sem ha a férjem azt mondj az esküvőnkön „Igen!”. Akkor valóban a fellegekben éreztem magam, és már be is vettük Fannit a közös beszélgetésbe.

Tisztán emlékszem azokra a pillanatokra… Emlékszem arra amit írt, és arra az érzésre, ami akkor bennem tombolt, majd a kicsengő megszólalt. Az egy teljes éves hallgatásunk hirtelen olyan hatalmas tehernek tűnt, és az a bűntudat érzet, ami akkoriban, még nagyba bennem volt nem tudta, hogy szóljon hozzá annyi idő után újra. Nem tudtam mit is mondjak neki, és hogyan. Bár a hazug énemet már kiűztem magamból, mégsem tudtam, hogy és mit mondjak neki. Gondolkoztam, hogy hogy is szólíthatnám meg és végül a szekrényünk lakatja adott ötletet. Éppen bezárta vorna, és akkor felkiáltottam a nevét kiejtve. Az volt az első szavam hozzá hónapok óta, hogy szóljak neki, hogy ne zárja be a szekrényt… nem azt mondom, hogy ez mind ez nem egy idiótaság, mert talán ti annak gondoljátok, de nekem… nekem azokat a szavakat annyira nehéz volt kiejteni. A torkomban dobogott a szívem, és majd kiugrottam az bőrömből a feltörő boldogságkönnyektől, amiket próbáltam magamban elfojtani.

Tény… ez a név, amit mostanában adtam neki nagyon illik rá, hisz mi lenne velem, ha ő akkor nem veszik össze velem, és nem tanulom meg, hogy mi is fontos az életben. Még mindig hazudoznék, és most ki tudja hol tartanék. Így hát Angel-nek szólítom, hisz ő az én angyalom. Ő az én őrzőm, akire hallgatok akkor is, ha a szívem, vagy az eszem mást is mond.

De… ez az egész fél oldal hol lenne Szinti nélkül… hisz ő húzott ki a magányból, és ő tartott rengeteg ideig, hogy ne zuhanjak a mélybe, még ha régebben bele is rúgtam, de ő kitartott. Fogta a kezem, hogy ne zuhanjak le, és ne legyek egyedül. Régen csak hallgattam a történeteit, hisz tudtam… ennyit megérdemel, de mióta az a szakadék eltűnt, és a lábam alatt egy biztos talaj van, ami gátolja a zuhanást, és mehetek egyenesen úgy, hogy tudom ezzel a természettel mindig akadnak barátok, köztük két legjobb barátnőm Szini és Fanni, már-már én is kinyílok neki. Ismerem őket mint a tenyeremet, és ők is engem. Sokkal nyitottabb vagyok, és magabiztosabb… tudom hol vannak a határok, és mi a helyes.

Tudom, hogy egyengessem a lelki békémet és ez a legfontosabb számomra, hogy belül tudjam is azt, hogy nem zuhanok tovább, és ki tudok mászni a gödörből egyedül is, ha ők mellettem vannak, és azt nézik együtt nevetve az egészen, hogy megint elestem egy bukkanóban.

Így, most hogy már túl vagyok azon, hogy rájöttem mi is az, ami fontos az életben sokkal könnyebb az élet.

Tudom, hogy egyszer meghalok, de ha már erre a sorsra lett ítélve az élővilág, akkor már úgy halljak meg, hogy tudom, van valaki, aki sírni fog utánam.

Talán lehet ezer barátom… de őket kettőjüket senki sem szárnyalhatja túl soha, hisz ők voltak azok, akik végigkísértek éveken át rendíthetetlenül… ők voltak akik viszállyal vagy kitartással mellettem álltak, és ha másokat nem is… őket mindenféle képen megbecsülöm akárhogy is bántanak meg… ahogy ők, én is kitartok mellettük, és bármit megbocsáltok nekik, hisz tudom… lehet ezer barátom, de ilyenek mint ők ketten… hát… nehéz lenne elérni ezt a szintet.

Mindenesetre akiket barátomnak tartok, azok azok is… még ha változnak is a dolgok, de ugyanúgy a régi barátaimat is az emlékeimben őrzök, és azokat az emlékeket sosem törlöm ki, ha csak nem erőszakkal léptek ki belőlük.