(szerintem elég vicces kis novella/elbeszélés :D)
- Egy tuskó semmi más! – morogtam barátnőmnek, mikor épp Eliottról dumált, hogy milyen helyes meg egyéb hülyeségekről.
- Ha kérhetném Mis Mayer! Nevezné nevén azt az illetőt, akire az előbb ily kifejezést használt? – szegezte rám a tekintetét Miss. Gordon, és bár én voltam most a soros a kínszenvedésre, az egész osztály megborzongott mély hangját hallva.
- Öhm… - próbáltam valami értelmes kibúvót találni – Sztálin! – szegeztem a táblára a tekintetem az ő képét szemlélve.
- Igen? És ugyan miért?
- Mert… - megint gondolkoztam… a történelem egyáltalán nem az erősségem – mert … hát mert egy terrorista volt! Emberek életét vette el… családokat szakított szét! – mondtam ami eszembe jutott, és a kedvenc hangom megszólalt.
A kicsengő hangjára mindenki fellélegzett, és szinte egyszerre mozdultunk meg, s tettük a táskánkba a történelem felszerelést.
Én száguldottam ki legelőször a teremből, hogy Beatrix tanárnő el ne kapjon, s érdekes módon ki másba futhattam volna bele mint…
- Szia Dee! – köszöntött a suli legmenőbb sráca, akivel amúgy szóba se szabadna állnom, ha jót akarnék magamnak, de ez itt előttem mindig megszólít.
- Hé Demi! Mit szólnál… - amint meglátott Kate hogy szóba elegyedtünk Eliottal megakadt a hangja és elbúcsúzott egy szimpla… –…tudod mit? Találkozunk az ebédlőben! Sziasztok! – emelte fel a tenyerét, és már el is száguldott magamra hagyva.
- Mit szólnál ahhoz, ha ma este együtt vacsoráznánk Meyer?
Bevetette azt a 1millió dolláros mosolyát, amitől mindenki elájul, kivéve én, és oly édesen nézett azokkal a hatalmas csoki barna szemeivel, hogy majdnem rosszul lettem.
- Bocsáss meg de programom van! – tértem ki a meghívás elől, s legszívesebben kikerültem volna, ha nem állította volna el az utam izmos kezével.
- Jaj ugyan! Milyen programod lenne? Nem hiszem hogy bármilyen program jobb lenne mintsem velem vacsorázni Dee!
- Először is inkább vágom a nagymamám lábujjkörmét, mintsem veled vacsorázzam… valahogy gusztusosabbnak hangzik… másodszor pedig ne hívj Deenek! Ez csakis olyanoknak engedett, akiket kedvelek, és te nem vagy benne! – néztem szúrósan a szemeibe, de ő csak pimaszan mosolygott. – Komolyan mondtam! Most pedig légy szíves engedj utamra! Keress magadnak valami pomponlányt vagy akárkit, csak engem hagyj békén!
Végre utamra engedett, és éreztem a tekintetét a hátamon, ahogy végignéz rajtam… de nem csak az ő tekintetét éreztem…
Layla Miller. Az iskola pomponcsapatának vezetője. Az összes pasi akit ismerek már elkísérte legalább egyszer hazáig… nem rémlik egy olyan srác se, aki még nem járt a szobájában.
Viszont fél perc múlva már nem csak a tekintetét éreztem… ott voltak még a hosszú körmei is, amik úgy szúródtak a vállamba, hogy csaknem megfordultam, és felpofoztam a csajt.
- Na idefigyelt, te kis okos tojás! – hallottam meg éles, kényes hangját, s kénytelen voltam szembenézni vele – Ha még egyszer hozzá mersz szólni…
- „… vagy rá merészelsz nézni akár az én Eliotomra esküszöm hogy kikaparom a szemed!” – utánoztam a hangját, majd szem forgatva újra utamra keltem, és most már sikerült elérnem, hogy az egész suli rám figyeljen.
Magabiztosan végigsétáltam a hosszú folyosón, majd leugráltam a lépcsőfokokon, és rögtön szembe is találtam magam Kate barátnőmmel, egy szőkeherceg ölében ülve.
- Sziasztok! – köszöntem nekik, s mind mosolyogva fogadtak.
- Hallom megint felbuzeráltad Laylát! – hahotázott a szőke herceg és már meg sem lepődtem azon, hogy ilyen hamar elérnek a hírek.
- Már csak azon lepődök meg, hogy nincs bejelentve a sulirádióban reggel, hogy 14:00kor Demi és Layla megint egymás hajába kapnak. – morogtam az orrom alatt.
A baráti társaságomhoz húztam egy széket, s lehuppantam.
Már-már megszokottan figyeltem ahogy Kate flörtölget az 5ös mezű Hiénával, ki a második helyezést érte el a suli Amerikai foci tehetség díjkiosztó gáláján.
Igen bizony… nálunk még ilyen is van. Mindenkinek van egy helyezése. Kate a dráma csapat dizájnerei közül elérte a 3. helyet, és most az elsőért dolgozik nagyon… én pedig az első helyért tolongok, mint legokosabb diák Martin Szlivowczkival, a ragyásképű könyvmollyal, aki nem törődik semmi mással, csak a könyvekkel, de tényleg! Mesélték egyik nap, hogy valami zöld trutyi volt a hóna alatt, mikor átvette az egy éve nem mosott tornacuccát. A fiúk szinte sírva menekültek az öltözőből, és ennek a béna hülyegyereknek köszönhetem, hogy Eliott rám szállt. Aznap, épp mikor menekült, akkor léptem ki a kémialabor ajtaján, és kanyar nélkül belém jött. Ennek köszönhetően lett rövid a hajam, ugyanis egy kémiai vegyszernek a reakcióit akartuk megvizsgálni, kint a szabad levegőben. Viszont a vegyszer egyenesen a hosszú, fonott hajamra ömlött, és a savhatás, leégette a hajam több mint 70%át. Oda lett a gyerekkorom óta növesztett hajam, és szereztem egy bunkó rajongót, aki azóta is minden alkalommal, amikor meglát veszélybe sodor, és már néha tényleg kezdek félni „riválisomtól” Laylától, aki mindenféleképpen meg akarja szerezni azt az élményt, hogy Eliotot is kipróbálja.
- Héé Stefan! – kiáltott a gondolatban emlegetett szamár a bejáratnál. A szőke herceg felfigyelt, s magunkhoz intette az iskola legjobb játékosát.
- Hello Haver! Ülj le hozzánk! – bíztatta Stefan barátját, és Eliot csak nem mellém foglalt helyet?
Én próbáltam a fufrummal eltakarni az arcom, miközben azon gondolkoztam hogy hogyan tudnék innen megszökni, de a „drága” Eliot, közelebb hajolt, három ujjával eltolta a fufrumat a szemem elől, és a fülem mögé helyezte.
Talán rosszul éreztem, de mintha a szívem kihagyott volna egy pillanatra, mikor olya lágyan mosolyogva nézte végig azt a műveletet, amit tett a hajammal.
- Na így máris szebb! – mondta kedvesen, és én mint aki még nem látott kedves embert, úgy bámultam bele szemeibe. – Bocsáss meg hogy olyan egoista voltam. – kérlelt, és máris visszatértem a valóságba… legalábbis minden erőmmel azon voltam.
- Ugyan semmi baj! Megszoktam… végül is ilyenek vagytok ti „sztárok”! – hangsúlyoztam ki a sztár szót, és közben próbáltam legjobban elhitetni vele, hogy nem érdekel.
Ráharapott felső ajkaira, s a földet kezdte el fürkészni… mint valami gyerek aki szégyelli magát. Ez már tényleg súlyos!
Nem! Nem fog megesni rajta a szíved!!! Ne feledd hogy egy egoista, szexi félisten… öhm akarom gondolni tuskó, akit bizonyára az úr isten azért teremtett a földrte, hogy nekem legyen… ááá miket gondolok?! Szóval isten azért teremtett, hogy idegesítsen másokat.. legfőbbképpen engem! Ugyanis nekem egyáltalán nem jön be ez a stílus! – morogtam magamban, s közben kiszúrtam egy pontot a földön, amit jelentőségteljesen kezdtem el bámulni, mintha bajom lenne azzal a kis repedéssel a talajon.
Hangos sípszó törte meg a ricsajt az ebédlő kapujában, s mind felfigyeltünk az edzőre.
- Eliot! Stefan! Már rég elkezdődött az edzés hogy a macska rúgja meg mindkettőtöket! – kiabálta Mr. Delfino, majd hozzátette haragosabban – Gyerünk! Az edzésre mihasznák!! Plusz 200 fekvőtámasz! – ordibálta, s hirtelen meginogtam, még így ülve is.
Én 20 női fekvőtámaszra sem vagyok képes, nemhogy 200ra!
Jaj szegények, mit kell átélniük? Na remek… most meg elkezdtem sajnálni őket! Lehet ennél rosszabb??
- Osonjunk már utánuk! – szólalt meg Kate, mikor kiléptek az ajtón – Nézzük már meg mit művelnek! – tette hozzá, és én már magától a képzelőerőmtől is megborzongtam.
- Normális vagy? Nem hallottad? 200 fekvőtámasz a büntetés! – világosítottam fel.
- Igen de a fiúknak! Minket meg hátha észre se vesz. – vigyorgott, és én azt az igazi „hülyének nézel” nézésemet szegeztem rá.
- Te süket vagy és vak?? Van fogalmad arról, hogy Mr. Delfino milyen? Biztos vagyok benne hogy velünk is megcsináltatná! Könyörgöm a nőit alig bírom nemhogy még azt, amit az edző elvár! – nyöszörögtem, de mintha meg se hallotta volna.
Felpattant az asztalról, majd az ajtó felé sietett.
- Na jössz vagy maradsz? – kérdezte.
Gyorsan elemeztem a helyzetet… ha megyek meghalok a kimerültségtől, és a gyengeségtől, ha nem megyek a barátnőm hal meg és akkor az ő halála miatt szenvedek… de ha meg én is megyek, akkor a fénybe is együtt léphetünk be, és talán akkor nem kell nélküle leélnem az életem.
Nagyot sóhajtottam, s mindenemet a többiekre hagyva, futottam Kate után, aki már meg se várt, úgy osont tovább a halálba.
Az terembejutás nem volt valami nagy kunszt… volt 4 bejárat, amik ugyanúgy kijáratnak szolgáltak, de barátnőm azért mégis tette a titkos ügynököt.
- 002es ügynők vétel! Látsz valamit? – suttogta a falnak lapulva, s úgy téve, mintha valami lenne a kezébe.
- Igen! Egy őrült épp kémkedik 2 személy után! – válaszoltam, mint aki ugyanolyan komolyan veszi ezt az egészet, és Kate hirtelen körülnézett, majd meglátott, és elkerekedett szemmel bámult rám.
- Jaj na! Nyugi már! Csak hülyéskedek! De te is igazán befejezhetnéd ezt az ügynökösdit. Nem hiszem hogy be kell törnünk az ajtót, hogy bejussunk az edzésre! – mosolyogtam, de ő lesütötte a szemét.
- Úgy van! Nem kellesz berúgni az ajtót! Én magam viszlek be titeket az edzésre! Eddig egyik orvos palánta sem élte túl a látványt! – hallatszott közvetlen mögülem Beatrix tanárnő hangja, majd megfogta a karom, majd a barátnőmét, és egyenesen semmi ügynökös stílussal elrángatott minket a teremig.
Amint beestünk az ajtón minden szem ránk tapadt, és hirtelen megállt a levegő is.
Mi hason csúsztunk szó szerint egészen Mr. Delfinóig, aki gúnyos mosollyal nézett le ránk, majd felemelte a fejét, és bálványozva tekintett munkatársára.
- Szép napot Mr. Delfinó! Remélem nem bánja, ha ez a két tanuló csatlakozik önhöz! – hangzott el ítéletünk, és már csak annyi erőm maradt, hogy fejben elmondjak egy miatyánkot.
- Oh dehogy bánom! Legalább megnevelem a fiaimat ezzel a két csinos hölggyel! – gúnyolódott a férfi, s már nem hallatszott más, csak ahogy becsukódik az ajtó, és a zár kattan egyet.
„Miatyánk, ki a mennyekben vagy…” – kezdtem magamban, viszont egy dühös parancs megállított, még az imádkozásban is.
- Felállni hölgyek! – remegett meg a terem, s mi rögtön talpra pattantunk. – Ma ti lesztek a törölközőfelelősök! A tiszta törölközőket ti fogjátok osztogatni, és ti is fogjátok visszavenni őket, majd tisztán szeretném viszont látni kora reggel a helyén! Megértettétek!? – kiabált, s időt se adott rá, hogy legalább bólintsunk, megfordult, s a fiúkhoz szólt! – Na srácok! Ma nincs henyélés, ha már van közönségetek! Olyan munkát szeretnék, amilyen a meccseken van! Gyerünk gyerün! Ti srácok pedig a nyomjátok lefele azt a +200at! – parancsolta, és ránk nézett.
Ettől a tekintettől mindig kiráz a hideg, még ha nem is tanít minket… ez azt jelentette, hogy még jobban meg akarja nehezíteni az életünket, és valami nehéz feladatot akar ránk sózni.
- Ti lányok pedig osztozzatok a két fiún és számoljátok! – mosolygott gúnyosan, majd hátat fordított.
Kate rögtön elkezdett szemezni Stefannal, és sorsomba beletörődve leguggoltam Eliott elé.
Ő felnézett rám, és gúnyosan elmosolyodott.
- Akármit is mersz szólni, 100at nem számolok! – szórtam villámokat a szememmel, s meg se szólalt, csak elkezdte a feladatát.
’1,2,3,4,5…” huh basszus… ez az örökkévalóságig fog tartani!! Már az is kínszenvedés, ahogy nézem, hogy az izmai megfeszülnek a rövid ujjú póló alatt, nemhogy még e mellett számolni is.
Próbáltam minden erőmmel koncentrálni az ütemre, de nem ment. Elterelte a figyelmem maga az egész test mozgása… ahogy a kezével kitolja magát, és közben mindig egyenes marad, ahogy az izzadtságcseppek lassan utat keresnek a kidudorodó izmok között, amik sűrűn helyezkednek el a karján. Majd lassan a homlokán is megjelenik a sós nedv, s rövid fekete haja is valahogy benedvesedik. Jesszus most úgy beletúrnék a hajába, most úgy mondanám, hogy elég, és olyan szívesen felsegíteném és hevesen megcsókolnám… csókolnám a nyakát, csókolnám az egész izmos testét, úgy megnézném a kocka hasát, és végigszámolgatnám mind a 8 kockáját, ugyanis biztosan mind meg van neki! Olyan szívesen tépném le róla a pólót, és várjunk csak…
Jesszus számolás!! 5nél jártam és lehet már többet csinált, mint kéne! Úr isten engem kinyírnak a szünetben!
- Öhm… - szólaltam meg vékony hangon – elég! – nyöszörögtem, s fáradtan esett össze előttem.
- Uhh… köszi. Még 15 és végem! – suttogta fulladozva, és hirtelen mint akit agyoncsapott a villám.
Elöntött az epe és minden hülyeséggel korholtam magam.
Hogy merészeltem ilyeneket gondolni? Hogy tudtam én azt elképzelni hogy csókolom? Fúúúj!! Szörnyű vagyok!! Ó most meg bánom hogy leállítottam… igazán nyomhatott volna még 100at is felőlem! – morogtam magamban, s felhúzott orral a lelátóhoz siettem meg sem várva Katet, aki bíztatta új áldozatát.
Korholtam magam hogy ilyet merészeltem gondolni. Komolyan most már tényleg el kéne menni valami dokihoz mert ez már nem állapot, amit én gondoltam… Még hogy én meg Eliot! Na persze! Aztán meg dobjam el az 1. helyezetemet! Oh még mit nem! Nem fog „nemtudomkiejtenianevét” legyőzni soha! Nem hagyom magam! Nekem rendezett életem van, és egy okos, gazdag, jó hátterű orvoshoz fogok hozzámenni, nem pedig egy ilyen felfuvalkodott, helyes, erős, félistenhez, akinek nincs biztos jövője, mert hát ha lebetegszik, vagy öreg lesz én fogom eltartani az egyetlen nyugdíjamból, ugyanis az ő pénzét elissza, eldohányozza… nekem nem kell egy ilyen egészségtelen állat mint ő. PONT!
Észre se vettem, hogy végig gyilkos pillantással vizslattam, és szegény, azt se tudja hogy mit tett.
- Nem értelek, hogy miért nem csíped! Tök aranyos szerintem! – ült le mellém barátnőm, s szomorkodva figyelte a bús játékost, akinek most alig ment a feladata.
Az edző mindenért leordította a fejét, és már a végén komolyan untam, hogy folyton Eliott nevét üvölti.
Így hát felálltam, és úgy döntöttem jól beszólok neki!
- Már bocsánat de mindenkinek van rossz napja! – kiáltottam, s a kigyúrt alak felém fordult.
- Hogy mondta? – kérdezte kicsivel halkabban.
- No lám! Csak nem tud halkabban is beszélni? – gúnyolódtam, s életemben először nem szenvedtem önbizalomhiányban. – Figyeljen uram!! Szerintem a palántái nem süketek, és nem is robotok! De mégis úgy csinálnak, és le merném fogadni, hogy mire kikerülnek a közép suliból, hallókészülékre lesz mindanyiuknak szüksége! – hadartam haragosan.
A csengő megszólalt. Az edzés véget ért végre. Leugráltam a lépcsőfokokon, s egészen a törölközőkhöz siettem a barátnőmmel a nyomomban, hogy elvégezzük feladatunkat.
- Demi! Majd szeretnék veled beszélni! – kiáltotta az edző, mielőtt kiment, majd megrázta a fejét mérgelődve, s kilépett a szabadba, bizonyára haza indulva.
- Azta! Te ilyet is tudsz? – nézett nagyot 13mas játékos, s rám vetette a sármos mosolyát.
- Igen ilyet is tud! Mit gondoltál? Attól még hogy okos nem feltétlenül hülye! – morgott a következő „páciens”, s a sármos mosoly máris eltűnt arcáról, és inkább követte társait.
Csak mi ketten maradtunk már a nagy teremben… Kate követte a szőke herceget, Eliot meg itt maradt velem… utolsóként.
- Köszi! – hálálkodott – Köszi mindenért! Máskor is jöhetnél! – mosolygott, és tudtomon kívül én is küldtem egy halvány mosolyt felé. – Bocsi tényleg ha bunkónak látszom! Hidd el más vagyok!
- Ahaaaa… - tértem vissza megint a Föld nevű bolygóra – persze! – forgattam a szemem, és morogtam magamban egy olyat hogy „Én meg bukásra állok matekból”.
- Miért nem adsz egy esélyt sem?
- Mert nem képzelem magam a HSMbe!! A szép szőke lány, mindent megtesz, hogy az élsportolóval járjon, de srácnak csak az okos csaj kell! Könyörgöm mint te is mondtad! Nem vagyok bolond! Ilyen nincs! Egyszerűen nem lehet! Genetikailag se, és szellemileg meg még inkább!! Te nem vagy más csak egy bunkó, öntelt senkiházi, aki meg akar szerezni valakit, és nem bír beletörődni, hogy nem kapja meg! – mondtam meg neki is a magamét.
- Miért gondolod hogy nem lehetséges? Tettem valamit ellened?
- Rövid hajam lett miattad, és mindig amikor meglátsz olyan egoista módon viselkedsz, hogy csodálkozom, hogy nem olvadtál még el magadtól!
- Kérlek adj már egy esélyt! Megmutatom hogy én nem ez vagyok! Csak a barátaimat szeretném magam mellett tartani! – könyörgött, és a kétségbeesése, már ijesztően valóságosnak tűnt.
- Jól van akkor! Legyen egy dupla randi a „Rose la Paris” cukrászdában! – fordítottam oldalra a fejem, ahol Stefan és Kate lefagyva nézték a veszekedésünket.
- Rendben! 19:00kor az előcsarnokában! Megfelel hölgyem? – kérdezte kedvesen, kissé lenyugodva.
Nagyot sóhajtottam, s igenre bólintottam a fejem, majd elsétáltam mellette, s magam után húztam Katet, hogy induljunk már hazafele.
- Húú!! Komolyan nem vagy semmi! Mi történt a könyvmoly barátnőmmel? – kérdezte már a kocsiban ülve, s hazafelé tartva.
- Felnőtt, és böki a csőrét, hogy kezd ráébredni az igazságra, amit eddig meghazudtolt.
- Milyen igazság?? Mi van?? Mikor hazudtál, és kinek?
- Magamnak hazudtam mindeddig. Azt hazudtam hogy egyáltalán nem érdekel, de… ma rájöttem hogy mégis, és ez veszélyezteti a jövőmet! – mondtam durcisan, és barátnőm majdnem átgurult az ellenkező irányú sávba.
- Jesszus figyelj az útra! – kiáltottam, és máris észhez tért.
- Tudtam én hogy tetszik neked!! – mosolygott, mint aki észre sem vette volna, hogy életveszélyben voltunk pár perccel ezelőtt.
Én erre inkább már nem mondtam semmit, és csendben hallgattam végig barátnőm öndicsérését, egész úton.
Az ez utána idő nem mással telt el, mint a ruhák kipakolásával, a sminkeléssel, a hajformázással, és egyéb számomra felesleges dologgal. Azon gondolkoztam már, hogy igénytelenül jelenek meg a cukrászdában… mint valami fiú, félig letolt nadrág, félig betűrt fehér póló, ami már 3 hete nem volt kimosva, elaludt haj, baseballsapka, csipás szemek, és koszos, igénytelen körmök, a büdösségről nem is beszélve.
Amíg ezen gondolkoztam Kate elkészítette a hajamat, ami most göndör fürtökkel volt gazdagítva. Még nekem is tetszett olyan csodálatosan szép volt.
- Remekmű! – elégedett meg munkájával barátnőm, s magához fordított. – És most jöhet a smink! – mondta, és…
Sajnos túl jól ismert. Előre lekötözött a székhez, hogy ne tudjak menekülni.
- Nee!! Kérlek Ne kínozz!! Nem akarom!!! – kiabáltam, s közben próbáltam kiszabadulni, de sajnos sehogy sem tudtam eltanulni a szabaduló művészek technikáját.
- Jaj nyugi már! Ha Tetszeni akarsz neki akkor szépnek kell lenned!
- Van fogalmad arról, hogy én inkább el akarom taszítani magamtól?
- Na akkor kezdjük a szemceruzával! – mondta, mintha nem is mondtam volna semmit, és elővette kínzó fegyverét.
Gyorsan végighúzta a szemceruzát, miközben én majd sírva fakadtam, ugyanis ez az, amit legjobban utálok… csikiz, fáj, félek hogy belemegy a szemembe stb.. Ez az az eszköz, amitől legjobban tartok… inkább néznék mindig puskacsőbe, mikor ezt műveli velem, mintsem hogy ezt átéljem.
- Jaj na! Jól van túlvagy a nehezén!! A többi nem nagy szám te is tudod!! – nyugtatott, s mérgesen rámeredtem. – Ha nem hagyod abba a nyafogást, a legmagasabb sarkú tűsarkúmat adom rád!
Attól a szótól, hogy tűsarkú, hirtelen megtántorodtam, és inkább engedelmeskedtem. Az a lábbeli a legszörnyűbb dolog a világon. Egyszer azt adta rám, hogy abba megyünk buliba, és azóta még ránézni sem merek arra a förtelemre. Még mindig fáj a lábam, mikor visszaemlékszek arra a borzadályra.
- Na már csak egy kis rúzs és kész is vagy! – vigyorgott a már teljesen tökéletes sminkesem, fodrászom, és manikűrösöm, majd számhoz emelte az eper ízű piros rúzst, és még utoljára megnézett magának. – Na ez nem semmi! Ilyen szép munkám még nem lett!! Gratulálunk Miss. Cole! – dicsérte munkáját, s elém emelte a tükröt.
Az a lány nem én voltam, akit láttam a tükörben. Az a lány egy csodálatos, magabiztosságot tükröző angyal volt. Vörös ajkain rögtön megakadt a szemem, és a szeme úgy csillámlott, mint csillag az éjszakában. Ez a nő nem egy okos orvos palánta volt, hanem egy ultra-szexi angyal, aki azt sugallta „Ma hazakísérsz!”
Hátrahőköltem, amikor eszembe jutott Layla, és döbbenten néztem újra a tükörbe, hogy sokkal szebb vagyok most, mint ő valaha is volt.
- Szép! – mondtam kurtán.
- Szép??? Tökéletes!! Azon fogok ám csodálkozni, ha nem mászik rád Eliot! – mosolygott Kate, majd elvette előlem a törölközőt és felállított.
Megnéztem még utoljára magam a tükörben, utánozva sorstársamat, körbepördültem, s nagyot sóhajtottam az órára nézve.
- Indulhatunk!! – kacarászott Kate, és megfogta a kezemet, ezzel egészen a cipős szekrényéig rángatva engem. – Na jó! Parancsolj! Az egyetlen cipő ami jól néz ki és nincs olyan hú de nagyon félelmetes sarka! – nyomott a kezembe egy pár cipőt, majd leültem, a kis puffra, és megszemléltem a lábbelit.
- Valld be hogy te mindvégig arra készültél, hogy én elmenjek randizni! – sóhajtottam, s kiszedtem a szivacsot a vörös, kényelmesnek, de alkalomhoz illőnek látszó kiegészítőből.
- Hogyne készültem volna? Alig vártam ezt a pillanatot, amikor azt mondod „Igen! Elmegyek randira veled!” – utánozta a… hát nem tudom kit de az biztos hogy nem engem, majd ő is helyet foglalt, és elkezdte belegyömöszölni a lábát a tűsarkú szandálba.
Mikor végre most már tutira készen voltunk, elindulhattunk a cukrászdába.
Még félig meddig világos volt… de a nap már nem járt olyan magasan.
Beszálltunk nagy nehezen az autóba, s egész úton beszélni tanultunk.
- Nos! Miss. Meyer! Hogy érzi magát ma este? – kérdezte Kate.
- Igazán jól Mr. Stevan! – válaszoltam - És maga Mis. Cole, hogy s mint van?
- Hát nem is tudom Stefan. Elég meleg van… fülledt a levegő.
- Oh máris hozok önnek egy hűsítő italt!
- Ön mit kíván Mrs. Meyer?
- Egy hűsítő Coca Cola Light jól esne! – mosolyogtam, de már nem bírtam tovább.
Elnevettük magunkat. Olyan sok hülyeséget ki tudunk találni hogy szörnyű! Már csak nevettünk, és énekeltük Britney Spears - I Love Rock 'N' Roll c. számot egészen addig, amíg oda nem értünk a cukrászdához.
A fiúk bizonyára azért álltak már készenlétben, mert messziről hallatszott a maximum hangszóróból a szám.
Mikor leállt a kocsi, és megláttam Eliotot ijedten fordultam Katehez!
- Úr isten! Tuti elsírtam a festéket!! Igazíts meg!! – nyöszörögtem, és egymást kezdtük el bámulni, s mindketten megigazítva egymást.
Épp időben sikeredett elkészülni, ugyanis Eliot nemsokára kinyitotta nekem a BMW ajtaját, s kisegített a kocsiból.
Rendesen végignézett rajtam, és mivel dunsztom sem volt az alapozó jó tulajdonságairól, csak abban reménykedtem, hogy elrejti a vörös pírt az arcomról, ha még van rajtam smink.
Látszott rajta, hogy hót’ ideges a srác, és rajtam előjött az szokásos pánik.
- Szia! Örülök hogy látlak… csak magamra kaptam ezt azt, és Kate halálra kínzott… nem tudom miért jöttem el… talán nem kellett volna, hisz dög uncsi vagyok, nem értem mi tetszik neked annyira bennem… és hát izé, tudod ott van az a bizonyos holnapi töri esszé is, meg a reggeli feladat, ami ránk vár szóval, nem hiszem hogy sokáig tudnánk maradni! Na de tényleg csak magamra kaptam és…
- Dee!! Hagyd abba! – szólt rám Kate kétségbeesett tekintetével.
Stefan csak bámulta új szerelmét, és sajnos Eliot is csak bámult… ugyanabban a helyzetben, ugyanúgy.
- Bocsi ha ennyit beszélek! Megszokás, mikor ideges vagyok, és hadarok is szóval kétlem, hogy ez előbbiből értettél valamit… tényleg bocsi csak…
Az ujját a számra helyezte a leghelyesebb srác a környéken, majd még egyszer végignézett rajtam, és a szám után megállapodott a kéken ragyogó szemeimnél… oly odaadással nézett a szemembe, hogy belebizseregtem, és megint beszélnem kellett volna, hogy lenyugodjak, de ő szólalt meg hamarabb.
- Azt hittem, hogy én nézek ki jól! – bókolt az ő maga egoista módján, de inkább lenyeltem az „ego” szót keresztbe. – Mehetünk hölgyem? – kérdezte karolásra váró karjaival, s elfogadtam a meghívást.
Amint beléptünk a nagyobb terembe a fiúk elvezettek egy már foglalt asztalhoz, s kíváncsian néztem Eliot szemeibe.
- Előre lefoglaltuk! – mosolygott rám, és érdekes módon most elvarázsolt teljesen.
- Ez nagyon aranyos! Igazi úriemberhez illik ugye Dee? – kérdezte célozgatva Kate.
- Igen az… Nagyon aranyos! Kinek az ötlete volt?
- Ha Eliotnak az apja nem itt dolgozna, akkor tuti nem lenne helyünk! – válaszolt Stefan.
- Tessék? Az apukád itt dolgozik?
- Hát nem igazán… - nézett komolyan haverjára, s egyre kíváncsibb lettem.
- New Yourkban vezeti az egész céget! Ez a srác akármit csinálhat, akkor is örökös lesz! – mosolygott Stefan és majd’ leesett az állam.
Egy gazdag futballista, aki ha leépül lesz akármikor munkája? Sőt!! Lehet hogy fel kell adnia az amerikai focit, hogy apja nyomdokaiba lépjen, mint főfőnök?!
- Hé Zárd be a szád! Hidd el nem fog belerepülni a sült galamb! – kuncogott Kate, s gyorsan hallgattam rá.
Egy futó pillantást vetettem a mellettem ülő srácra, aki inkább más merre nézett, mintsem rám.
Tekintete egész sütizés alatt másfelé kalandozott, s sajnos van egy sejtésem, hogy a gondolatai is. Meg se szólalt, míg mi ott vihogtunk. Néha-néha elmosolyodott, de semmi több reakció. A vége felé, már én is pocsékul éreztem magam, és alig kapcsolódtam be a beszélgetésbe. Félek hogy én rontottam el a kedvét azzal, hogy annyira meglepődtem, hogy tudtomon kívül kimutattam az érzelmemet, és annyira szégyelltem is magam. Rossz érzés volt megbántani.
- Későre jár. Én szerintem haza megyek. – állt fel Eliot, s én is követtem.
- Így nekem sincs értelme itt maradnom. – szólaltam meg, s vettem volna elő a pénztárcámat.
- Hagyd! Én állom! – szólt rám erélyesen.
- Köszönöm szépen a meghívást! – hálálkodtam, majd elindultam ki a vak sötétbe.
Amint kiértem megcsapott a csípős szél, de nem álltam meg. Nem fog egy kis hideg legyőzni… na meg amúgy is alig másfél órára lakok innen, szinte egy köpésre. Simán kibírom.
Így hát magas sarkúban elindultam hazafelé, és már most nem tetszett ez a cipellő… tudtam én hogy magas sarkú nem lehet kényelmes! – morgolódtam magamban, majd levettem a cipőmet, és mezítláb mentem tovább a lágy betonon, ami bár hideg volt, de nem szúrta a lábamat.
- Hé! – kiáltott utánam egy ismerős hang, de nem érdekelt. Nem fordultam vissza, szerettem volna mihamarabb hazaérni.
Csak tipegtem hazafele a csillagos ég alatt, s a holnapi töri esszén gondolkoztam.
Szóval Sztálin. Mit is lehetne róla mondani? Hosszan, erősen elgondolkoztam, de nem jutott semmi eszembe róla, csak az hogy valami nagyon híres személy.
- Dee! Szállj már be! Hazaviszlek! – húzta le az ablakot Eliot, mikor mellémért Merciével.
- Azt sem tudod merre lakok!
- Akkor elmondod!
- Könyörgöm itt lakok egy köpésre egyedül is hazatalálok!
- Azért kellet elhozni kocsival!
- Azért kellett elhozni kocsival mert Katéknél voltunk, és ők messze laknak.
- És te Kate szomszédja vagy!
- Úgy van, szóval hazatalálok! – elgondolkoztam – Hé!
Elmosolyodott, azon az olyannyira várt mosollyal, amiért egész sütizés alatt imádkoztam.
- Akkor hazavihetlek? – kérdezte újból.
Nagyot sóhajtottam, s világfájdalmas képpel beszálltam a kocsijába.
Amint az ő illatával megtelt térbe kerültem, elfogott a gyönyör érzet. Nagyon jó illata volt… talán még ilyet nem is éreztem.
Kényelmesen hátradőltem, és mosolyogva elhelyezkedtem, közben mélyen beszippantgatva a kellemes levegőt. Olyan boldog lettem hirtelen, és úgy éreztem, hazaértem. A szívem is nyugodtan a saját ritmusát járta, és itt teljesen ki tudtam kapcsolni.
- Mi tetszik annyira? – kérdezte mosolyogva, s egy másodpercnyit rám pillantva.
- A levegő. – válaszoltam őszintén, s a visszapillantó tükörből láttam, hogy nem hisz nekem. – Nem hittem volna, hogy ilyen rendezett az életed.
- Háh! Tudtam! – kezdte ingerlékenyen – Te is amint megtudod, hogy ki vagyok, rögtön könnyebben adod magad. – morgolódott.
- Tessék?? – kaptam fel a vizet – Na jó! Tudod mit? Állj meg! Kiszállok! Még mindig nem tévedek el, köszönöm hogy elhoztál egy kicsivel közelebb! – követeltem, de esze ágában sem volt megállni. – Hallottad amit mondtam?? Állj meg, vagy kiugrok!
- Nincs annyi bátorságod!!
- Azt csak szeretnéd! – morogtam, és kinyitottam az ajtót, s már készültem is, de megfogta az egyik karom, és visszahúzott.
- Zárd be azonnal! Nem hagyom, hogy bajod essen!
Az isten tudja miért hallgattam rá, s erővel behúztam az ajtót. Amint biztonságban voltam, a kezemet kihúztam a mancsai közül, s magam elé fontam őket.
- Jaj most mi bajod? – mérgelődött.
- Az a bajom, hogy egy utolsó ribancnak gondolsz már bocs a kifejezésért! És még hozzáteszem, hogy bár azért szenvedtem csaknem 3 óra hosszát, hogy neked megfelelően kinézzek, és semmibe nézted az egészet! Egész sütizés alatt alig voltál itt szellemileg, és ez kurvára nem tetszett! Meg szerettelek volna ismerni, ha már adtam egy fikarcnyi esélyt rá, de úgy látszik csak pazaroltam az időmet, és nem tudtam meg mást, csak hogy van egy már biztos jól fizető munkád… talán ha jobban megismertelek volna, tuti hogy beléd szeretek, de így hogy ilyen hangon beszélsz hozzám sosem fogsz tetszeni! És képzeld! Nem vagyok egy olya lotyó aki csak a pénzre hajt… vagy ha az is vagyok, azt a saját munkámból fogom megszerezni, nem pedig a férjemtől nyúlom le! Te meg seperc alatt ezt képzeled rólam… - közben leállt a motor, és éreztem hogy minden érzékszervével rám figyel, de én nem néztem volna már csak azért sem a szemébe – azt hittem, hogy tényleg más vagy… azt hittem amikor azt mondtad, hogy nem vagyok hülye, a teremben… de nem mondom – ránéztem dühösen – Gratulálok! Átvertél! – morogtam.
Ő csak némán tűrte minden szavamat, s itta a keserű levét hang nélkül. Már-már csaknem keresztbe lenyeltem, de mégis állta a pillantáson, s megbántottan nézett rám.
- Bocsánat… - szólalt meg a már kínos csendet megtörve – Csak… annyira el akartam titkolni előled. Azt szerettem volna, ha e nélkül az információ nélkül lennél belém szerelmes.
- Az is voltam Rose La Paris előtt. – tudósítottam.
- És most? – kérdezte szinte könyörgően, s szomorúan.
- Nem is tudom. – válaszoltam, s összehúztam a szemöldököm, majd az ablaküveget kezdtem fürkészni. – Rosszul esett, hogy rossz feltételezésre jutottál velem szemben, és az is, hogy nem olyan lett az este, ahogy elképzeltem. – szomorkodtam, majd előjött megint a kitörésem – Ajj ez nem lehet igaz! Reggel még gyűlöltelek! Aztán délután az ebédlőben valami megváltozott!! – morogtam -Igen! Az a kicsi kihagyás a szívemnél! Amikor el akartam bújni előleled, de te mégis elhúztad hajzuhatagom… akkor talán beléd szerettem, de most… nem is tudom. – csitítottal el a végét, s újra fufrúm mögé akartam bújni.
Az állam alá nyúlt három ujjával, s mikor követtem ujjai vezetésüket, észrevettem hogy túl közel van hozzám.
Lassan óvatosan megcsókolt. De tényleg nagyon lassan!
Úgy közeledett hozzám, mintha egy kóbor kutyust szeretett volna épp megsimogatni, s félt hogy el ne szaladjon. Mindaddig érezhettem egyre szaporodó lélegzetét, és hallottam, ahogy szívünk szinte egymás ritmusát járják. A kutyus félve egy helyben maradt, s csak várt a csodára, hogy talán még ma megtörténik az, amire oly sokat várt.
Ajkunk összeforrt, s hevesen köszöntötték egymást. Hirtelen eszembe jutott az a bizonyos képzelgés az edzésről. Amikor azt kívántam, bár csókolhatnám a nyakát, majd a hasát… hát itt volt az ideje. Hosszú csókunk után egyre lejjebb kezdtem el csókolgatni - a szívem hevesen dobogott még mindig – végighúztam a nyelvem hegyét az ajka alatti kis gödröcskén, majd megcsókoltam az állát, s áttértem a nyakára.
A vékony bőrréteghez egyre hevesebben és hevesebben tapasztottam az ajkaimat, s olykor-olykor bele-bele harapdáltam, amire egyszer kétszer felnyögött. Aztán jöhetett a matematika
Kezeimmel az ingének a gombjait egyesével kigombolgattam, és ezt olyan gyorsasággal csináltam, amin még magam is meglepődtem volna, ha lett volna még hely ennek az érzelemnek a vágy mellett. Mikor végre elértem a kívánt helyzetet, szinte lerángattam róla az ingét, és úgy tapadtam hozzá az izmos testéhez. Megint elfogott a vágy, hogy nyelvem hegyével végén érintsem minden pontját a felsőtestén, és átadtam magam az érzésnek.
Hallottam szívének heves dobogását, miközben óvatosan puszilgatom. Éreztem hogy olykor-olykor megremeg, amikor olyan helyeken érek hozzá. Lassan elértem a valódi célom. Éreztem már az állammal a kidudorodó izmokat, s most már tudtam. Nincs visszaút! Két kezemet a nehezen megdolgozott munka gyümölcsére helyeztem, ezzel utat készítve nyelvem hegyének egyenes útjának. Egyre lejjebb és lejjebb csúsztattam az ajkaimat, s mikor észrevettem hogy túl lent vagyok új utat kerestem. Megtámasztottam magam a derekánál fogva, s végigszámolgattam 8ig az ajkaimmal.
Már kezdtem unni ezt a számolgatást, és szerettem volna új utat felfedezni, s neki is kezdtem volna ha a józanságom nem lett volna meg.
Belekuncogtam a hasába, és szörnyen éreztem magam, hogy ennyire felkészítettem, erre elrontok mindent.
- Jaj kérlek bocsáss meg! – néztem fel rá. – Tudod… - elpirultam. Nem bírtam a szemébe nézni. Szégyelltem azt, hogy még mindig nem vagyok készen.
- Gondolom ez lenne az első alkalom. – folytatta mosolyogva, majd elkezdte begombolni az ingét. Nem válaszoltam. Csak ugyanabban a testhelyzetben pironkodtam tovább.
- Tudod… hidd el szívesen… benne lennék. Csak…
- Nem itt…Mi lenne ha elvinnélek hozzánk? – kérdezte gyorsan, de mégis kedvesen – Na persze megértem ha...
- Oké! – vágtam bele a szavába, majd újból hevesen megcsókoltam, s egy jó öt perc után hagytam vezetni, s próbáltam felfogni azt, mibe is mentem bele.
- Egy tuskó semmi más! – morogtam barátnőmnek, mikor épp Eliottról dumált, hogy milyen helyes meg egyéb hülyeségekről.
- Ha kérhetném Mis Mayer! Nevezné nevén azt az illetőt, akire az előbb ily kifejezést használt? – szegezte rám a tekintetét Miss. Gordon, és bár én voltam most a soros a kínszenvedésre, az egész osztály megborzongott mély hangját hallva.
- Öhm… - próbáltam valami értelmes kibúvót találni – Sztálin! – szegeztem a táblára a tekintetem az ő képét szemlélve.
- Igen? És ugyan miért?
- Mert… - megint gondolkoztam… a történelem egyáltalán nem az erősségem – mert … hát mert egy terrorista volt! Emberek életét vette el… családokat szakított szét! – mondtam ami eszembe jutott, és a kedvenc hangom megszólalt.
A kicsengő hangjára mindenki fellélegzett, és szinte egyszerre mozdultunk meg, s tettük a táskánkba a történelem felszerelést.
Én száguldottam ki legelőször a teremből, hogy Beatrix tanárnő el ne kapjon, s érdekes módon ki másba futhattam volna bele mint…
- Szia Dee! – köszöntött a suli legmenőbb sráca, akivel amúgy szóba se szabadna állnom, ha jót akarnék magamnak, de ez itt előttem mindig megszólít.
- Hé Demi! Mit szólnál… - amint meglátott Kate hogy szóba elegyedtünk Eliottal megakadt a hangja és elbúcsúzott egy szimpla… –…tudod mit? Találkozunk az ebédlőben! Sziasztok! – emelte fel a tenyerét, és már el is száguldott magamra hagyva.
- Mit szólnál ahhoz, ha ma este együtt vacsoráznánk Meyer?
Bevetette azt a 1millió dolláros mosolyát, amitől mindenki elájul, kivéve én, és oly édesen nézett azokkal a hatalmas csoki barna szemeivel, hogy majdnem rosszul lettem.
- Bocsáss meg de programom van! – tértem ki a meghívás elől, s legszívesebben kikerültem volna, ha nem állította volna el az utam izmos kezével.
- Jaj ugyan! Milyen programod lenne? Nem hiszem hogy bármilyen program jobb lenne mintsem velem vacsorázni Dee!
- Először is inkább vágom a nagymamám lábujjkörmét, mintsem veled vacsorázzam… valahogy gusztusosabbnak hangzik… másodszor pedig ne hívj Deenek! Ez csakis olyanoknak engedett, akiket kedvelek, és te nem vagy benne! – néztem szúrósan a szemeibe, de ő csak pimaszan mosolygott. – Komolyan mondtam! Most pedig légy szíves engedj utamra! Keress magadnak valami pomponlányt vagy akárkit, csak engem hagyj békén!
Végre utamra engedett, és éreztem a tekintetét a hátamon, ahogy végignéz rajtam… de nem csak az ő tekintetét éreztem…
Layla Miller. Az iskola pomponcsapatának vezetője. Az összes pasi akit ismerek már elkísérte legalább egyszer hazáig… nem rémlik egy olyan srác se, aki még nem járt a szobájában.
Viszont fél perc múlva már nem csak a tekintetét éreztem… ott voltak még a hosszú körmei is, amik úgy szúródtak a vállamba, hogy csaknem megfordultam, és felpofoztam a csajt.
- Na idefigyelt, te kis okos tojás! – hallottam meg éles, kényes hangját, s kénytelen voltam szembenézni vele – Ha még egyszer hozzá mersz szólni…
- „… vagy rá merészelsz nézni akár az én Eliotomra esküszöm hogy kikaparom a szemed!” – utánoztam a hangját, majd szem forgatva újra utamra keltem, és most már sikerült elérnem, hogy az egész suli rám figyeljen.
Magabiztosan végigsétáltam a hosszú folyosón, majd leugráltam a lépcsőfokokon, és rögtön szembe is találtam magam Kate barátnőmmel, egy szőkeherceg ölében ülve.
- Sziasztok! – köszöntem nekik, s mind mosolyogva fogadtak.
- Hallom megint felbuzeráltad Laylát! – hahotázott a szőke herceg és már meg sem lepődtem azon, hogy ilyen hamar elérnek a hírek.
- Már csak azon lepődök meg, hogy nincs bejelentve a sulirádióban reggel, hogy 14:00kor Demi és Layla megint egymás hajába kapnak. – morogtam az orrom alatt.
A baráti társaságomhoz húztam egy széket, s lehuppantam.
Már-már megszokottan figyeltem ahogy Kate flörtölget az 5ös mezű Hiénával, ki a második helyezést érte el a suli Amerikai foci tehetség díjkiosztó gáláján.
Igen bizony… nálunk még ilyen is van. Mindenkinek van egy helyezése. Kate a dráma csapat dizájnerei közül elérte a 3. helyet, és most az elsőért dolgozik nagyon… én pedig az első helyért tolongok, mint legokosabb diák Martin Szlivowczkival, a ragyásképű könyvmollyal, aki nem törődik semmi mással, csak a könyvekkel, de tényleg! Mesélték egyik nap, hogy valami zöld trutyi volt a hóna alatt, mikor átvette az egy éve nem mosott tornacuccát. A fiúk szinte sírva menekültek az öltözőből, és ennek a béna hülyegyereknek köszönhetem, hogy Eliott rám szállt. Aznap, épp mikor menekült, akkor léptem ki a kémialabor ajtaján, és kanyar nélkül belém jött. Ennek köszönhetően lett rövid a hajam, ugyanis egy kémiai vegyszernek a reakcióit akartuk megvizsgálni, kint a szabad levegőben. Viszont a vegyszer egyenesen a hosszú, fonott hajamra ömlött, és a savhatás, leégette a hajam több mint 70%át. Oda lett a gyerekkorom óta növesztett hajam, és szereztem egy bunkó rajongót, aki azóta is minden alkalommal, amikor meglát veszélybe sodor, és már néha tényleg kezdek félni „riválisomtól” Laylától, aki mindenféleképpen meg akarja szerezni azt az élményt, hogy Eliotot is kipróbálja.
- Héé Stefan! – kiáltott a gondolatban emlegetett szamár a bejáratnál. A szőke herceg felfigyelt, s magunkhoz intette az iskola legjobb játékosát.
- Hello Haver! Ülj le hozzánk! – bíztatta Stefan barátját, és Eliot csak nem mellém foglalt helyet?
Én próbáltam a fufrummal eltakarni az arcom, miközben azon gondolkoztam hogy hogyan tudnék innen megszökni, de a „drága” Eliot, közelebb hajolt, három ujjával eltolta a fufrumat a szemem elől, és a fülem mögé helyezte.
Talán rosszul éreztem, de mintha a szívem kihagyott volna egy pillanatra, mikor olya lágyan mosolyogva nézte végig azt a műveletet, amit tett a hajammal.
- Na így máris szebb! – mondta kedvesen, és én mint aki még nem látott kedves embert, úgy bámultam bele szemeibe. – Bocsáss meg hogy olyan egoista voltam. – kérlelt, és máris visszatértem a valóságba… legalábbis minden erőmmel azon voltam.
- Ugyan semmi baj! Megszoktam… végül is ilyenek vagytok ti „sztárok”! – hangsúlyoztam ki a sztár szót, és közben próbáltam legjobban elhitetni vele, hogy nem érdekel.
Ráharapott felső ajkaira, s a földet kezdte el fürkészni… mint valami gyerek aki szégyelli magát. Ez már tényleg súlyos!
Nem! Nem fog megesni rajta a szíved!!! Ne feledd hogy egy egoista, szexi félisten… öhm akarom gondolni tuskó, akit bizonyára az úr isten azért teremtett a földrte, hogy nekem legyen… ááá miket gondolok?! Szóval isten azért teremtett, hogy idegesítsen másokat.. legfőbbképpen engem! Ugyanis nekem egyáltalán nem jön be ez a stílus! – morogtam magamban, s közben kiszúrtam egy pontot a földön, amit jelentőségteljesen kezdtem el bámulni, mintha bajom lenne azzal a kis repedéssel a talajon.
Hangos sípszó törte meg a ricsajt az ebédlő kapujában, s mind felfigyeltünk az edzőre.
- Eliot! Stefan! Már rég elkezdődött az edzés hogy a macska rúgja meg mindkettőtöket! – kiabálta Mr. Delfino, majd hozzátette haragosabban – Gyerünk! Az edzésre mihasznák!! Plusz 200 fekvőtámasz! – ordibálta, s hirtelen meginogtam, még így ülve is.
Én 20 női fekvőtámaszra sem vagyok képes, nemhogy 200ra!
Jaj szegények, mit kell átélniük? Na remek… most meg elkezdtem sajnálni őket! Lehet ennél rosszabb??
- Osonjunk már utánuk! – szólalt meg Kate, mikor kiléptek az ajtón – Nézzük már meg mit művelnek! – tette hozzá, és én már magától a képzelőerőmtől is megborzongtam.
- Normális vagy? Nem hallottad? 200 fekvőtámasz a büntetés! – világosítottam fel.
- Igen de a fiúknak! Minket meg hátha észre se vesz. – vigyorgott, és én azt az igazi „hülyének nézel” nézésemet szegeztem rá.
- Te süket vagy és vak?? Van fogalmad arról, hogy Mr. Delfino milyen? Biztos vagyok benne hogy velünk is megcsináltatná! Könyörgöm a nőit alig bírom nemhogy még azt, amit az edző elvár! – nyöszörögtem, de mintha meg se hallotta volna.
Felpattant az asztalról, majd az ajtó felé sietett.
- Na jössz vagy maradsz? – kérdezte.
Gyorsan elemeztem a helyzetet… ha megyek meghalok a kimerültségtől, és a gyengeségtől, ha nem megyek a barátnőm hal meg és akkor az ő halála miatt szenvedek… de ha meg én is megyek, akkor a fénybe is együtt léphetünk be, és talán akkor nem kell nélküle leélnem az életem.
Nagyot sóhajtottam, s mindenemet a többiekre hagyva, futottam Kate után, aki már meg se várt, úgy osont tovább a halálba.
Az terembejutás nem volt valami nagy kunszt… volt 4 bejárat, amik ugyanúgy kijáratnak szolgáltak, de barátnőm azért mégis tette a titkos ügynököt.
- 002es ügynők vétel! Látsz valamit? – suttogta a falnak lapulva, s úgy téve, mintha valami lenne a kezébe.
- Igen! Egy őrült épp kémkedik 2 személy után! – válaszoltam, mint aki ugyanolyan komolyan veszi ezt az egészet, és Kate hirtelen körülnézett, majd meglátott, és elkerekedett szemmel bámult rám.
- Jaj na! Nyugi már! Csak hülyéskedek! De te is igazán befejezhetnéd ezt az ügynökösdit. Nem hiszem hogy be kell törnünk az ajtót, hogy bejussunk az edzésre! – mosolyogtam, de ő lesütötte a szemét.
- Úgy van! Nem kellesz berúgni az ajtót! Én magam viszlek be titeket az edzésre! Eddig egyik orvos palánta sem élte túl a látványt! – hallatszott közvetlen mögülem Beatrix tanárnő hangja, majd megfogta a karom, majd a barátnőmét, és egyenesen semmi ügynökös stílussal elrángatott minket a teremig.
Amint beestünk az ajtón minden szem ránk tapadt, és hirtelen megállt a levegő is.
Mi hason csúsztunk szó szerint egészen Mr. Delfinóig, aki gúnyos mosollyal nézett le ránk, majd felemelte a fejét, és bálványozva tekintett munkatársára.
- Szép napot Mr. Delfinó! Remélem nem bánja, ha ez a két tanuló csatlakozik önhöz! – hangzott el ítéletünk, és már csak annyi erőm maradt, hogy fejben elmondjak egy miatyánkot.
- Oh dehogy bánom! Legalább megnevelem a fiaimat ezzel a két csinos hölggyel! – gúnyolódott a férfi, s már nem hallatszott más, csak ahogy becsukódik az ajtó, és a zár kattan egyet.
„Miatyánk, ki a mennyekben vagy…” – kezdtem magamban, viszont egy dühös parancs megállított, még az imádkozásban is.
- Felállni hölgyek! – remegett meg a terem, s mi rögtön talpra pattantunk. – Ma ti lesztek a törölközőfelelősök! A tiszta törölközőket ti fogjátok osztogatni, és ti is fogjátok visszavenni őket, majd tisztán szeretném viszont látni kora reggel a helyén! Megértettétek!? – kiabált, s időt se adott rá, hogy legalább bólintsunk, megfordult, s a fiúkhoz szólt! – Na srácok! Ma nincs henyélés, ha már van közönségetek! Olyan munkát szeretnék, amilyen a meccseken van! Gyerünk gyerün! Ti srácok pedig a nyomjátok lefele azt a +200at! – parancsolta, és ránk nézett.
Ettől a tekintettől mindig kiráz a hideg, még ha nem is tanít minket… ez azt jelentette, hogy még jobban meg akarja nehezíteni az életünket, és valami nehéz feladatot akar ránk sózni.
- Ti lányok pedig osztozzatok a két fiún és számoljátok! – mosolygott gúnyosan, majd hátat fordított.
Kate rögtön elkezdett szemezni Stefannal, és sorsomba beletörődve leguggoltam Eliott elé.
Ő felnézett rám, és gúnyosan elmosolyodott.
- Akármit is mersz szólni, 100at nem számolok! – szórtam villámokat a szememmel, s meg se szólalt, csak elkezdte a feladatát.
’1,2,3,4,5…” huh basszus… ez az örökkévalóságig fog tartani!! Már az is kínszenvedés, ahogy nézem, hogy az izmai megfeszülnek a rövid ujjú póló alatt, nemhogy még e mellett számolni is.
Próbáltam minden erőmmel koncentrálni az ütemre, de nem ment. Elterelte a figyelmem maga az egész test mozgása… ahogy a kezével kitolja magát, és közben mindig egyenes marad, ahogy az izzadtságcseppek lassan utat keresnek a kidudorodó izmok között, amik sűrűn helyezkednek el a karján. Majd lassan a homlokán is megjelenik a sós nedv, s rövid fekete haja is valahogy benedvesedik. Jesszus most úgy beletúrnék a hajába, most úgy mondanám, hogy elég, és olyan szívesen felsegíteném és hevesen megcsókolnám… csókolnám a nyakát, csókolnám az egész izmos testét, úgy megnézném a kocka hasát, és végigszámolgatnám mind a 8 kockáját, ugyanis biztosan mind meg van neki! Olyan szívesen tépném le róla a pólót, és várjunk csak…
Jesszus számolás!! 5nél jártam és lehet már többet csinált, mint kéne! Úr isten engem kinyírnak a szünetben!
- Öhm… - szólaltam meg vékony hangon – elég! – nyöszörögtem, s fáradtan esett össze előttem.
- Uhh… köszi. Még 15 és végem! – suttogta fulladozva, és hirtelen mint akit agyoncsapott a villám.
Elöntött az epe és minden hülyeséggel korholtam magam.
Hogy merészeltem ilyeneket gondolni? Hogy tudtam én azt elképzelni hogy csókolom? Fúúúj!! Szörnyű vagyok!! Ó most meg bánom hogy leállítottam… igazán nyomhatott volna még 100at is felőlem! – morogtam magamban, s felhúzott orral a lelátóhoz siettem meg sem várva Katet, aki bíztatta új áldozatát.
Korholtam magam hogy ilyet merészeltem gondolni. Komolyan most már tényleg el kéne menni valami dokihoz mert ez már nem állapot, amit én gondoltam… Még hogy én meg Eliot! Na persze! Aztán meg dobjam el az 1. helyezetemet! Oh még mit nem! Nem fog „nemtudomkiejtenianevét” legyőzni soha! Nem hagyom magam! Nekem rendezett életem van, és egy okos, gazdag, jó hátterű orvoshoz fogok hozzámenni, nem pedig egy ilyen felfuvalkodott, helyes, erős, félistenhez, akinek nincs biztos jövője, mert hát ha lebetegszik, vagy öreg lesz én fogom eltartani az egyetlen nyugdíjamból, ugyanis az ő pénzét elissza, eldohányozza… nekem nem kell egy ilyen egészségtelen állat mint ő. PONT!
Észre se vettem, hogy végig gyilkos pillantással vizslattam, és szegény, azt se tudja hogy mit tett.
- Nem értelek, hogy miért nem csíped! Tök aranyos szerintem! – ült le mellém barátnőm, s szomorkodva figyelte a bús játékost, akinek most alig ment a feladata.
Az edző mindenért leordította a fejét, és már a végén komolyan untam, hogy folyton Eliott nevét üvölti.
Így hát felálltam, és úgy döntöttem jól beszólok neki!
- Már bocsánat de mindenkinek van rossz napja! – kiáltottam, s a kigyúrt alak felém fordult.
- Hogy mondta? – kérdezte kicsivel halkabban.
- No lám! Csak nem tud halkabban is beszélni? – gúnyolódtam, s életemben először nem szenvedtem önbizalomhiányban. – Figyeljen uram!! Szerintem a palántái nem süketek, és nem is robotok! De mégis úgy csinálnak, és le merném fogadni, hogy mire kikerülnek a közép suliból, hallókészülékre lesz mindanyiuknak szüksége! – hadartam haragosan.
A csengő megszólalt. Az edzés véget ért végre. Leugráltam a lépcsőfokokon, s egészen a törölközőkhöz siettem a barátnőmmel a nyomomban, hogy elvégezzük feladatunkat.
- Demi! Majd szeretnék veled beszélni! – kiáltotta az edző, mielőtt kiment, majd megrázta a fejét mérgelődve, s kilépett a szabadba, bizonyára haza indulva.
- Azta! Te ilyet is tudsz? – nézett nagyot 13mas játékos, s rám vetette a sármos mosolyát.
- Igen ilyet is tud! Mit gondoltál? Attól még hogy okos nem feltétlenül hülye! – morgott a következő „páciens”, s a sármos mosoly máris eltűnt arcáról, és inkább követte társait.
Csak mi ketten maradtunk már a nagy teremben… Kate követte a szőke herceget, Eliot meg itt maradt velem… utolsóként.
- Köszi! – hálálkodott – Köszi mindenért! Máskor is jöhetnél! – mosolygott, és tudtomon kívül én is küldtem egy halvány mosolyt felé. – Bocsi tényleg ha bunkónak látszom! Hidd el más vagyok!
- Ahaaaa… - tértem vissza megint a Föld nevű bolygóra – persze! – forgattam a szemem, és morogtam magamban egy olyat hogy „Én meg bukásra állok matekból”.
- Miért nem adsz egy esélyt sem?
- Mert nem képzelem magam a HSMbe!! A szép szőke lány, mindent megtesz, hogy az élsportolóval járjon, de srácnak csak az okos csaj kell! Könyörgöm mint te is mondtad! Nem vagyok bolond! Ilyen nincs! Egyszerűen nem lehet! Genetikailag se, és szellemileg meg még inkább!! Te nem vagy más csak egy bunkó, öntelt senkiházi, aki meg akar szerezni valakit, és nem bír beletörődni, hogy nem kapja meg! – mondtam meg neki is a magamét.
- Miért gondolod hogy nem lehetséges? Tettem valamit ellened?
- Rövid hajam lett miattad, és mindig amikor meglátsz olyan egoista módon viselkedsz, hogy csodálkozom, hogy nem olvadtál még el magadtól!
- Kérlek adj már egy esélyt! Megmutatom hogy én nem ez vagyok! Csak a barátaimat szeretném magam mellett tartani! – könyörgött, és a kétségbeesése, már ijesztően valóságosnak tűnt.
- Jól van akkor! Legyen egy dupla randi a „Rose la Paris” cukrászdában! – fordítottam oldalra a fejem, ahol Stefan és Kate lefagyva nézték a veszekedésünket.
- Rendben! 19:00kor az előcsarnokában! Megfelel hölgyem? – kérdezte kedvesen, kissé lenyugodva.
Nagyot sóhajtottam, s igenre bólintottam a fejem, majd elsétáltam mellette, s magam után húztam Katet, hogy induljunk már hazafele.
- Húú!! Komolyan nem vagy semmi! Mi történt a könyvmoly barátnőmmel? – kérdezte már a kocsiban ülve, s hazafelé tartva.
- Felnőtt, és böki a csőrét, hogy kezd ráébredni az igazságra, amit eddig meghazudtolt.
- Milyen igazság?? Mi van?? Mikor hazudtál, és kinek?
- Magamnak hazudtam mindeddig. Azt hazudtam hogy egyáltalán nem érdekel, de… ma rájöttem hogy mégis, és ez veszélyezteti a jövőmet! – mondtam durcisan, és barátnőm majdnem átgurult az ellenkező irányú sávba.
- Jesszus figyelj az útra! – kiáltottam, és máris észhez tért.
- Tudtam én hogy tetszik neked!! – mosolygott, mint aki észre sem vette volna, hogy életveszélyben voltunk pár perccel ezelőtt.
Én erre inkább már nem mondtam semmit, és csendben hallgattam végig barátnőm öndicsérését, egész úton.
Az ez utána idő nem mással telt el, mint a ruhák kipakolásával, a sminkeléssel, a hajformázással, és egyéb számomra felesleges dologgal. Azon gondolkoztam már, hogy igénytelenül jelenek meg a cukrászdában… mint valami fiú, félig letolt nadrág, félig betűrt fehér póló, ami már 3 hete nem volt kimosva, elaludt haj, baseballsapka, csipás szemek, és koszos, igénytelen körmök, a büdösségről nem is beszélve.
Amíg ezen gondolkoztam Kate elkészítette a hajamat, ami most göndör fürtökkel volt gazdagítva. Még nekem is tetszett olyan csodálatosan szép volt.
- Remekmű! – elégedett meg munkájával barátnőm, s magához fordított. – És most jöhet a smink! – mondta, és…
Sajnos túl jól ismert. Előre lekötözött a székhez, hogy ne tudjak menekülni.
- Nee!! Kérlek Ne kínozz!! Nem akarom!!! – kiabáltam, s közben próbáltam kiszabadulni, de sajnos sehogy sem tudtam eltanulni a szabaduló művészek technikáját.
- Jaj nyugi már! Ha Tetszeni akarsz neki akkor szépnek kell lenned!
- Van fogalmad arról, hogy én inkább el akarom taszítani magamtól?
- Na akkor kezdjük a szemceruzával! – mondta, mintha nem is mondtam volna semmit, és elővette kínzó fegyverét.
Gyorsan végighúzta a szemceruzát, miközben én majd sírva fakadtam, ugyanis ez az, amit legjobban utálok… csikiz, fáj, félek hogy belemegy a szemembe stb.. Ez az az eszköz, amitől legjobban tartok… inkább néznék mindig puskacsőbe, mikor ezt műveli velem, mintsem hogy ezt átéljem.
- Jaj na! Jól van túlvagy a nehezén!! A többi nem nagy szám te is tudod!! – nyugtatott, s mérgesen rámeredtem. – Ha nem hagyod abba a nyafogást, a legmagasabb sarkú tűsarkúmat adom rád!
Attól a szótól, hogy tűsarkú, hirtelen megtántorodtam, és inkább engedelmeskedtem. Az a lábbeli a legszörnyűbb dolog a világon. Egyszer azt adta rám, hogy abba megyünk buliba, és azóta még ránézni sem merek arra a förtelemre. Még mindig fáj a lábam, mikor visszaemlékszek arra a borzadályra.
- Na már csak egy kis rúzs és kész is vagy! – vigyorgott a már teljesen tökéletes sminkesem, fodrászom, és manikűrösöm, majd számhoz emelte az eper ízű piros rúzst, és még utoljára megnézett magának. – Na ez nem semmi! Ilyen szép munkám még nem lett!! Gratulálunk Miss. Cole! – dicsérte munkáját, s elém emelte a tükröt.
Az a lány nem én voltam, akit láttam a tükörben. Az a lány egy csodálatos, magabiztosságot tükröző angyal volt. Vörös ajkain rögtön megakadt a szemem, és a szeme úgy csillámlott, mint csillag az éjszakában. Ez a nő nem egy okos orvos palánta volt, hanem egy ultra-szexi angyal, aki azt sugallta „Ma hazakísérsz!”
Hátrahőköltem, amikor eszembe jutott Layla, és döbbenten néztem újra a tükörbe, hogy sokkal szebb vagyok most, mint ő valaha is volt.
- Szép! – mondtam kurtán.
- Szép??? Tökéletes!! Azon fogok ám csodálkozni, ha nem mászik rád Eliot! – mosolygott Kate, majd elvette előlem a törölközőt és felállított.
Megnéztem még utoljára magam a tükörben, utánozva sorstársamat, körbepördültem, s nagyot sóhajtottam az órára nézve.
- Indulhatunk!! – kacarászott Kate, és megfogta a kezemet, ezzel egészen a cipős szekrényéig rángatva engem. – Na jó! Parancsolj! Az egyetlen cipő ami jól néz ki és nincs olyan hú de nagyon félelmetes sarka! – nyomott a kezembe egy pár cipőt, majd leültem, a kis puffra, és megszemléltem a lábbelit.
- Valld be hogy te mindvégig arra készültél, hogy én elmenjek randizni! – sóhajtottam, s kiszedtem a szivacsot a vörös, kényelmesnek, de alkalomhoz illőnek látszó kiegészítőből.
- Hogyne készültem volna? Alig vártam ezt a pillanatot, amikor azt mondod „Igen! Elmegyek randira veled!” – utánozta a… hát nem tudom kit de az biztos hogy nem engem, majd ő is helyet foglalt, és elkezdte belegyömöszölni a lábát a tűsarkú szandálba.
Mikor végre most már tutira készen voltunk, elindulhattunk a cukrászdába.
Még félig meddig világos volt… de a nap már nem járt olyan magasan.
Beszálltunk nagy nehezen az autóba, s egész úton beszélni tanultunk.
- Nos! Miss. Meyer! Hogy érzi magát ma este? – kérdezte Kate.
- Igazán jól Mr. Stevan! – válaszoltam - És maga Mis. Cole, hogy s mint van?
- Hát nem is tudom Stefan. Elég meleg van… fülledt a levegő.
- Oh máris hozok önnek egy hűsítő italt!
- Ön mit kíván Mrs. Meyer?
- Egy hűsítő Coca Cola Light jól esne! – mosolyogtam, de már nem bírtam tovább.
Elnevettük magunkat. Olyan sok hülyeséget ki tudunk találni hogy szörnyű! Már csak nevettünk, és énekeltük Britney Spears - I Love Rock 'N' Roll c. számot egészen addig, amíg oda nem értünk a cukrászdához.
A fiúk bizonyára azért álltak már készenlétben, mert messziről hallatszott a maximum hangszóróból a szám.
Mikor leállt a kocsi, és megláttam Eliotot ijedten fordultam Katehez!
- Úr isten! Tuti elsírtam a festéket!! Igazíts meg!! – nyöszörögtem, és egymást kezdtük el bámulni, s mindketten megigazítva egymást.
Épp időben sikeredett elkészülni, ugyanis Eliot nemsokára kinyitotta nekem a BMW ajtaját, s kisegített a kocsiból.
Rendesen végignézett rajtam, és mivel dunsztom sem volt az alapozó jó tulajdonságairól, csak abban reménykedtem, hogy elrejti a vörös pírt az arcomról, ha még van rajtam smink.
Látszott rajta, hogy hót’ ideges a srác, és rajtam előjött az szokásos pánik.
- Szia! Örülök hogy látlak… csak magamra kaptam ezt azt, és Kate halálra kínzott… nem tudom miért jöttem el… talán nem kellett volna, hisz dög uncsi vagyok, nem értem mi tetszik neked annyira bennem… és hát izé, tudod ott van az a bizonyos holnapi töri esszé is, meg a reggeli feladat, ami ránk vár szóval, nem hiszem hogy sokáig tudnánk maradni! Na de tényleg csak magamra kaptam és…
- Dee!! Hagyd abba! – szólt rám Kate kétségbeesett tekintetével.
Stefan csak bámulta új szerelmét, és sajnos Eliot is csak bámult… ugyanabban a helyzetben, ugyanúgy.
- Bocsi ha ennyit beszélek! Megszokás, mikor ideges vagyok, és hadarok is szóval kétlem, hogy ez előbbiből értettél valamit… tényleg bocsi csak…
Az ujját a számra helyezte a leghelyesebb srác a környéken, majd még egyszer végignézett rajtam, és a szám után megállapodott a kéken ragyogó szemeimnél… oly odaadással nézett a szemembe, hogy belebizseregtem, és megint beszélnem kellett volna, hogy lenyugodjak, de ő szólalt meg hamarabb.
- Azt hittem, hogy én nézek ki jól! – bókolt az ő maga egoista módján, de inkább lenyeltem az „ego” szót keresztbe. – Mehetünk hölgyem? – kérdezte karolásra váró karjaival, s elfogadtam a meghívást.
Amint beléptünk a nagyobb terembe a fiúk elvezettek egy már foglalt asztalhoz, s kíváncsian néztem Eliot szemeibe.
- Előre lefoglaltuk! – mosolygott rám, és érdekes módon most elvarázsolt teljesen.
- Ez nagyon aranyos! Igazi úriemberhez illik ugye Dee? – kérdezte célozgatva Kate.
- Igen az… Nagyon aranyos! Kinek az ötlete volt?
- Ha Eliotnak az apja nem itt dolgozna, akkor tuti nem lenne helyünk! – válaszolt Stefan.
- Tessék? Az apukád itt dolgozik?
- Hát nem igazán… - nézett komolyan haverjára, s egyre kíváncsibb lettem.
- New Yourkban vezeti az egész céget! Ez a srác akármit csinálhat, akkor is örökös lesz! – mosolygott Stefan és majd’ leesett az állam.
Egy gazdag futballista, aki ha leépül lesz akármikor munkája? Sőt!! Lehet hogy fel kell adnia az amerikai focit, hogy apja nyomdokaiba lépjen, mint főfőnök?!
- Hé Zárd be a szád! Hidd el nem fog belerepülni a sült galamb! – kuncogott Kate, s gyorsan hallgattam rá.
Egy futó pillantást vetettem a mellettem ülő srácra, aki inkább más merre nézett, mintsem rám.
Tekintete egész sütizés alatt másfelé kalandozott, s sajnos van egy sejtésem, hogy a gondolatai is. Meg se szólalt, míg mi ott vihogtunk. Néha-néha elmosolyodott, de semmi több reakció. A vége felé, már én is pocsékul éreztem magam, és alig kapcsolódtam be a beszélgetésbe. Félek hogy én rontottam el a kedvét azzal, hogy annyira meglepődtem, hogy tudtomon kívül kimutattam az érzelmemet, és annyira szégyelltem is magam. Rossz érzés volt megbántani.
- Későre jár. Én szerintem haza megyek. – állt fel Eliot, s én is követtem.
- Így nekem sincs értelme itt maradnom. – szólaltam meg, s vettem volna elő a pénztárcámat.
- Hagyd! Én állom! – szólt rám erélyesen.
- Köszönöm szépen a meghívást! – hálálkodtam, majd elindultam ki a vak sötétbe.
Amint kiértem megcsapott a csípős szél, de nem álltam meg. Nem fog egy kis hideg legyőzni… na meg amúgy is alig másfél órára lakok innen, szinte egy köpésre. Simán kibírom.
Így hát magas sarkúban elindultam hazafelé, és már most nem tetszett ez a cipellő… tudtam én hogy magas sarkú nem lehet kényelmes! – morgolódtam magamban, majd levettem a cipőmet, és mezítláb mentem tovább a lágy betonon, ami bár hideg volt, de nem szúrta a lábamat.
- Hé! – kiáltott utánam egy ismerős hang, de nem érdekelt. Nem fordultam vissza, szerettem volna mihamarabb hazaérni.
Csak tipegtem hazafele a csillagos ég alatt, s a holnapi töri esszén gondolkoztam.
Szóval Sztálin. Mit is lehetne róla mondani? Hosszan, erősen elgondolkoztam, de nem jutott semmi eszembe róla, csak az hogy valami nagyon híres személy.
- Dee! Szállj már be! Hazaviszlek! – húzta le az ablakot Eliot, mikor mellémért Merciével.
- Azt sem tudod merre lakok!
- Akkor elmondod!
- Könyörgöm itt lakok egy köpésre egyedül is hazatalálok!
- Azért kellet elhozni kocsival!
- Azért kellett elhozni kocsival mert Katéknél voltunk, és ők messze laknak.
- És te Kate szomszédja vagy!
- Úgy van, szóval hazatalálok! – elgondolkoztam – Hé!
Elmosolyodott, azon az olyannyira várt mosollyal, amiért egész sütizés alatt imádkoztam.
- Akkor hazavihetlek? – kérdezte újból.
Nagyot sóhajtottam, s világfájdalmas képpel beszálltam a kocsijába.
Amint az ő illatával megtelt térbe kerültem, elfogott a gyönyör érzet. Nagyon jó illata volt… talán még ilyet nem is éreztem.
Kényelmesen hátradőltem, és mosolyogva elhelyezkedtem, közben mélyen beszippantgatva a kellemes levegőt. Olyan boldog lettem hirtelen, és úgy éreztem, hazaértem. A szívem is nyugodtan a saját ritmusát járta, és itt teljesen ki tudtam kapcsolni.
- Mi tetszik annyira? – kérdezte mosolyogva, s egy másodpercnyit rám pillantva.
- A levegő. – válaszoltam őszintén, s a visszapillantó tükörből láttam, hogy nem hisz nekem. – Nem hittem volna, hogy ilyen rendezett az életed.
- Háh! Tudtam! – kezdte ingerlékenyen – Te is amint megtudod, hogy ki vagyok, rögtön könnyebben adod magad. – morgolódott.
- Tessék?? – kaptam fel a vizet – Na jó! Tudod mit? Állj meg! Kiszállok! Még mindig nem tévedek el, köszönöm hogy elhoztál egy kicsivel közelebb! – követeltem, de esze ágában sem volt megállni. – Hallottad amit mondtam?? Állj meg, vagy kiugrok!
- Nincs annyi bátorságod!!
- Azt csak szeretnéd! – morogtam, és kinyitottam az ajtót, s már készültem is, de megfogta az egyik karom, és visszahúzott.
- Zárd be azonnal! Nem hagyom, hogy bajod essen!
Az isten tudja miért hallgattam rá, s erővel behúztam az ajtót. Amint biztonságban voltam, a kezemet kihúztam a mancsai közül, s magam elé fontam őket.
- Jaj most mi bajod? – mérgelődött.
- Az a bajom, hogy egy utolsó ribancnak gondolsz már bocs a kifejezésért! És még hozzáteszem, hogy bár azért szenvedtem csaknem 3 óra hosszát, hogy neked megfelelően kinézzek, és semmibe nézted az egészet! Egész sütizés alatt alig voltál itt szellemileg, és ez kurvára nem tetszett! Meg szerettelek volna ismerni, ha már adtam egy fikarcnyi esélyt rá, de úgy látszik csak pazaroltam az időmet, és nem tudtam meg mást, csak hogy van egy már biztos jól fizető munkád… talán ha jobban megismertelek volna, tuti hogy beléd szeretek, de így hogy ilyen hangon beszélsz hozzám sosem fogsz tetszeni! És képzeld! Nem vagyok egy olya lotyó aki csak a pénzre hajt… vagy ha az is vagyok, azt a saját munkámból fogom megszerezni, nem pedig a férjemtől nyúlom le! Te meg seperc alatt ezt képzeled rólam… - közben leállt a motor, és éreztem hogy minden érzékszervével rám figyel, de én nem néztem volna már csak azért sem a szemébe – azt hittem, hogy tényleg más vagy… azt hittem amikor azt mondtad, hogy nem vagyok hülye, a teremben… de nem mondom – ránéztem dühösen – Gratulálok! Átvertél! – morogtam.
Ő csak némán tűrte minden szavamat, s itta a keserű levét hang nélkül. Már-már csaknem keresztbe lenyeltem, de mégis állta a pillantáson, s megbántottan nézett rám.
- Bocsánat… - szólalt meg a már kínos csendet megtörve – Csak… annyira el akartam titkolni előled. Azt szerettem volna, ha e nélkül az információ nélkül lennél belém szerelmes.
- Az is voltam Rose La Paris előtt. – tudósítottam.
- És most? – kérdezte szinte könyörgően, s szomorúan.
- Nem is tudom. – válaszoltam, s összehúztam a szemöldököm, majd az ablaküveget kezdtem fürkészni. – Rosszul esett, hogy rossz feltételezésre jutottál velem szemben, és az is, hogy nem olyan lett az este, ahogy elképzeltem. – szomorkodtam, majd előjött megint a kitörésem – Ajj ez nem lehet igaz! Reggel még gyűlöltelek! Aztán délután az ebédlőben valami megváltozott!! – morogtam -Igen! Az a kicsi kihagyás a szívemnél! Amikor el akartam bújni előleled, de te mégis elhúztad hajzuhatagom… akkor talán beléd szerettem, de most… nem is tudom. – csitítottal el a végét, s újra fufrúm mögé akartam bújni.
Az állam alá nyúlt három ujjával, s mikor követtem ujjai vezetésüket, észrevettem hogy túl közel van hozzám.
Lassan óvatosan megcsókolt. De tényleg nagyon lassan!
Úgy közeledett hozzám, mintha egy kóbor kutyust szeretett volna épp megsimogatni, s félt hogy el ne szaladjon. Mindaddig érezhettem egyre szaporodó lélegzetét, és hallottam, ahogy szívünk szinte egymás ritmusát járják. A kutyus félve egy helyben maradt, s csak várt a csodára, hogy talán még ma megtörténik az, amire oly sokat várt.
Ajkunk összeforrt, s hevesen köszöntötték egymást. Hirtelen eszembe jutott az a bizonyos képzelgés az edzésről. Amikor azt kívántam, bár csókolhatnám a nyakát, majd a hasát… hát itt volt az ideje. Hosszú csókunk után egyre lejjebb kezdtem el csókolgatni - a szívem hevesen dobogott még mindig – végighúztam a nyelvem hegyét az ajka alatti kis gödröcskén, majd megcsókoltam az állát, s áttértem a nyakára.
A vékony bőrréteghez egyre hevesebben és hevesebben tapasztottam az ajkaimat, s olykor-olykor bele-bele harapdáltam, amire egyszer kétszer felnyögött. Aztán jöhetett a matematika
Kezeimmel az ingének a gombjait egyesével kigombolgattam, és ezt olyan gyorsasággal csináltam, amin még magam is meglepődtem volna, ha lett volna még hely ennek az érzelemnek a vágy mellett. Mikor végre elértem a kívánt helyzetet, szinte lerángattam róla az ingét, és úgy tapadtam hozzá az izmos testéhez. Megint elfogott a vágy, hogy nyelvem hegyével végén érintsem minden pontját a felsőtestén, és átadtam magam az érzésnek.
Hallottam szívének heves dobogását, miközben óvatosan puszilgatom. Éreztem hogy olykor-olykor megremeg, amikor olyan helyeken érek hozzá. Lassan elértem a valódi célom. Éreztem már az állammal a kidudorodó izmokat, s most már tudtam. Nincs visszaút! Két kezemet a nehezen megdolgozott munka gyümölcsére helyeztem, ezzel utat készítve nyelvem hegyének egyenes útjának. Egyre lejjebb és lejjebb csúsztattam az ajkaimat, s mikor észrevettem hogy túl lent vagyok új utat kerestem. Megtámasztottam magam a derekánál fogva, s végigszámolgattam 8ig az ajkaimmal.
Már kezdtem unni ezt a számolgatást, és szerettem volna új utat felfedezni, s neki is kezdtem volna ha a józanságom nem lett volna meg.
Belekuncogtam a hasába, és szörnyen éreztem magam, hogy ennyire felkészítettem, erre elrontok mindent.
- Jaj kérlek bocsáss meg! – néztem fel rá. – Tudod… - elpirultam. Nem bírtam a szemébe nézni. Szégyelltem azt, hogy még mindig nem vagyok készen.
- Gondolom ez lenne az első alkalom. – folytatta mosolyogva, majd elkezdte begombolni az ingét. Nem válaszoltam. Csak ugyanabban a testhelyzetben pironkodtam tovább.
- Tudod… hidd el szívesen… benne lennék. Csak…
- Nem itt…Mi lenne ha elvinnélek hozzánk? – kérdezte gyorsan, de mégis kedvesen – Na persze megértem ha...
- Oké! – vágtam bele a szavába, majd újból hevesen megcsókoltam, s egy jó öt perc után hagytam vezetni, s próbáltam felfogni azt, mibe is mentem bele.
Ebben erősen érzem, hogy hat rád a 20 éves nővéred!!:D De am nagyon jó lett, imádtam minden sorát! Puszillak Húgi!
VálaszTörlés